ÚJHÁZI EDE

Újházi Ede-avagy mit őriz meg rólunk az utókor....

Született: 1841. január 28. Debrecen, MagyarországElhunyt: 1915. november 14. Budapest, MagyarországÉletrajza: Adatok röviden: 1864 - színésznek áll 1866-74 Fehérváry Antal társulatának tagja 1870. április 1. A Nemzeti Színház tagja, egészen nyugdíjba meneteléig, 1914. januárjáig. 1886- tól 25 éven keresztül tanít a Színész Akadémián. 1889-91 játékmester a Magyar Királyi Operánál. 1903. március. Megkezdi cikksorozatát, a Nagy magyar színészekről, amelyet 1908.-ban, könyv alakban is kiadnak. 1903. szeptember 28. - örökös tagja lesz a Nemzeti Színháznak. 1914. január - nyugdíjaztatják, szándékai ellenére. 1915. november 14. Elszegényedve, fizikailag leromlott állapotban elhunyt. Életrajza részletesebben Vándorévek Édesapja, dr. Újházi Károly, Debrecen megbecsült, nagyhírű orvosa. Munkájaként a Dereceni Színház művész-orvosa is egyben, s mint ilyen rendszeresen jelen kell lennie, a bemutatókon, s előadásokon, ahová fiát a kitűnő tanuló, jóeszű Edét is gyakorta magával viszi. A fiatalembernek, bár tehetsége meg volna hozzá, nem fűlik a foga, a számára kijelölt kereskedelmi pályához, inkább a színművészet vonzza. Szülei akarata ellenére színésznek áll. "Édes fiam, életem reménysége és büszkesége megcsalt. Hírem nélkül eltávozott a városból, és felcsapott komédiásnak" - nyilatkozza Édesatyja elszökése után. A huszonhároméves Újházi fiú 1864-ben, Szigeti Imre vándortársulatához szegődik, kardalosnak. Fújja az énekeket, meg a kórusszámait. Egy véletlen megbetegedés kapcsán eljátszhatja élete első szerepét, Szapári Péter című szomorújátékban, Hamzsa béget alakítva. Innentől fogva egyre ritkábban áll a kar közé, egyre több szerepet bíznak rá. Ifjú szinészként. Elhagyja a vándortársulatot és önálló útra tér. Néhány darabra összeállt csapat tagjaként járják az országot, s ilyenminőségében találkozik Kassai Vidorral, akivel egy telen át Kaposvárott a Casinoban tartott előadásaikkal vészelik át a rossz időket, majd Pécsre vezet útja, ahonnét Kolozsvárra szegődik, állandó társulathoz, megúnva a vándorévek ínségeit. (Kassai Vidor könyvében bővebben is olvashatni erről az időszakról) Újházi a kedvenc Kolozsvár nagy iskola, igazi színészképző, a gyakorlatban tanulja meg, a szakma rejtett fogásait, titkait. Rengeteg szerep várja, sokmindenben kipróbálhatja magát. Játszik hősöket, bonvivánt, drámai, és intrikus szerepeket, énekel operettben, sőt táncolnia is kell balettben. Egyik szerepe kapcsán Latabár Árpád Kassára hívja. A "Miniszter előaszobájában" című darabban eljátsza Knabe Farkas Jeremiás szerepét, amelyben egy megható öreget alakít, s ezzel a szerepével rövidesen Kassa kedvencévé válik, lehetőséget kapva ezután sok más alakításra. A Nemzeti Színpadán a nagybeteg Tóth József helyére keresnek megoldást, amikor a Nemzeti társulatában valaki megemlíti, hogy kassán van egy tehetséges fiatalember, bizonyos Újházi. Az intendáns látva Jeremiását, nem akarja szerződtetni, mert túl öreg, s ő fiatalembert keres, amikor is kiderül, hogy a valóságban Újházi 29 éves fiatalember. Próbajátékra hívja a Nemzetibe, s Jágót alakítja, az Othelloban, 1869. augusztus 13.-án, s 18.-án pedig Knábe Farkas Jeromost játssza "A miniszter előszobájában" c. dramolettben. 1870. április 1.-től fogva leszerződtetik az ország első színházához, amelynek tagja marad nyugdíjaztatásáig, 1914 januárjáig, 44 esztendőn át. Hat vidéki évad után kerül álmai helyére, ám itt sorozatos csalódások érik eleinte. Mindenki azt kívánja tőla, hogy a színpad gonoszait, intrikusait játssza, de számára idegen ez a szerepkör, s nem tud kimagasló teljesítményt nyújtani, amiért is mellőzik. A nemzetiben Komoly betegség támadja meg gégéjét, amely megakasztja a pályáján. Rekedtsége állandósul, s már-már alig hallani szövegmondását. Orvostól orvosig jár, mígnem egy fiatal doktor megoldást talál bajára, s mielött lejesen összeomlana a pályája, ismét régi fényében tündökölhet a színpadon. Ez a gégeprobléma viszont egy akkor szokatlan és újszerünek ható színészi játék részévé válik, amely Újházi scharm-ját, kedves játékának egyik alkotó elemét adja. Újházi hangja, mint ahogy tisztelő barátja és kollégája Kassai Vidor mondja, soha sem volt egy bariton hang, de eztán egy kissé rekedtes, kevéssé artikuláló, minden szót megfontolva kiejtő dialógusként beszélő hanggá válik, amelyhez egy végtelenül természetes színészi játék párosul, ami Újházi magánemberi sajátja is egyben. Sokan mesélik róla, hogy milyen nemes egyszerüséggel beszél a színpadon, akárha a kávéház teraszán beszélgetne valakivel. Komótos megfontolt járásával, különös hanglejtéssel, és karcos hangjával, minden kiejtett szó egy-egy ajándék, amelyet, tessék megbecsülni. Ez a mentalitása hamarosan a Nemzeti első emberévé repíti. A színházban már korábbról fogva, őszinte csodálattal szemléli Szerdahelyi Kálmán kollégájának, egyszerű, maníroktól mentes, természetes játékát. Szerdahelyi például egy helyütt a nagymonológját nem színpadközépen, mint a többiek, a közönségfelé fordulva mondja, hanem oldalt állva, és kissé háttal. A közönség percekig keresi a hang forrását. Szerdahelyi elött ezt nem merte senki magyar színpadon előadni. Imponált az ifjú Újházinak ez a fajta merész újító szellem, s a csodálat lassanként mester és tanítvány viszonnyá alakul a magánéletben is. Szerdahelyinek nagy szerepe van abban, hogy a forrongó, hangjavesztett, s útkereső Újházi megtalálja magát, a végső és döntő lökést biztosítja számára. Felkarolja, foglalkozik vele, tanítja, okítja, a mesterség alig látható-hallható fogásait adja át, sőt rövidebb-hosszabb ideig otthont is ad számára. Szerdahelyi Kálmán vezette természetes játékstílus, egyenes ágon folytatódik Újházi művészetében - mondják a szakértők - s ő viszi át a XX. századra tovább, hogy ott kiteljesedve, a mai játékstílus kialakulásaihoz vezessen. Szerepek hada A Nemzeti vezetése ráérez Újházi képességeire, s bár eleinte, számára közömbös darabok sorában lép föl, idővel kedélyes, vidám figurák alakításait bízzák rá, amelyben sziporkázóan kedves, árnyalt, és lenyűgöző, hisz egész élete az életvidám derüről szól. Egész magánélete kávéházak tereaszain zajlik, nincs elvonult, zárt privát világa. Szinte a nagyközönség szeme láttára köt barátságokat, kártyázik, vagy éppen gubbaszt egy szerepét magolva. A vendéglősök kedvence, hol egyik, hol másik vendéglős hívja asztalához, mert tudják, nyomában tucatnyi érdeklődő néző, kolléga, színházi kritikus, művészember jelenik meg, hogy szót váltson Újházival. Budán a Koronaőr utcában levő Politischer Greissler nevű kiskocsma, amely hely libapecsenyéjéről, rántottcsirkéjéről, s márciusi boráról híresült el művész körökben, ez hely Újházi budai főhadiszállása. Egy ebédre megrendelt leves, melyet Újházi Mester, az általa elmondott recept szerint készíttet el, ez a leves innéntől fogva nevét viseli, s fájdalom ez a futó délelötti emlék éli túl a mai napig is a nagy művész, ezernyi tapsviharos szerepeit. Újházi tyúkhúsleves nem hiányozhat egyetlen magyarosch étterem kínálatából sem ma már. A "Csalódások" Tamás kertésze, az "Ibolyafaló" altisztje, a "Julius Caesar" tömegjelentében, egy a tömeg közül, pár szavas megmozdulása mégis "tömeghatást kelt". Élettől duzzadó Bölcs Náthán, és Zalameai bíró, kedélyes Juvenel a Titokban, komoly megfontolt apa Szerelmeskedés-ben, derüs korcsmáros a Lengyel zsidó-ban, igazságos és emberséges a Pártütők bírájaként, mulatságos Szilvay professzor a Liliomban, éles karikatúrát ad a Figaro Bartolójaként, Malvolió a Vizkeresztben, Kurjancs a Vihar-ban, monumentális Wolsey bíborosként a VIII. Henrikben. Constantin abbé mellett, a leginkább nagyszerű alakítását Hauptmann Cramapton mestereként adja. Olyan tökéletes alakítást nyújt, hogy eztán Mestreként szólítják egészen haláláig, s a darabban viselt kalapja innétől fogva elmaradhatatlan kelléke az Újházi megjelenésnek, még a magánéletében is. Mester A Mester közben mereven ragaszkodik, a maga művészi elképzeléseihez, közben az élet realitásaival szembeni gondtalansága számtalanszor sodorja nehéz helyzetekben. Sohasem illeszkedik be a polgári értékrend, pénz és szabályainak értékrendjeibe. Amit mond, és amit tesz, a legmagasabb művészi szempontok szerint, az örök művészet mércéje alapján történik, talán ezért is választják a színiakadémia tanárává, amely "szerepet" 25 éven keresztül becsülettel ellát. 1886-tól fogva egyébiránt drámai és operai tanár a Színiakadémián, 1889 -től játékmester a Magyar Királyi Operánál. Generációk sora nő fel kezenyomán, kritikája, célratőrően szókimondó, segítő szándékúan nyers. Újházi Mester rendszeresen elviszi tanítványait, a nála sokévvel fiatalabb Rott Sándor - hoz, mondván a szakmát igazán őnála leshetik el. A Nemzeti Színház bécsi vendégjátéka alkalmával, 1892-ben meghódítja játékával a bécsi közönséget is, a legszígorubb ítészek is egekig dícsérik művészetét. 1903. szeptember 28.-án a Nemzeti Színház örökös tagja lesz. Szeretett mondani és hallgatni jó történeteket, s ha valaki jót mondott, szeretettel rászólt: "Tte te marrrha!" 1908-tájékán ezt a jellegzetesen pesti figurát plakátba bujtatva örökíti meg Faragó Géza, a nagyszerű "Marha, igyék inkább Gottschlieg Rumot" c. plakátjával, amely a magyar plakáttörténet egyik jeles alkotásává lesz. Utolsó fellépései egyike a Nemzeti Színház bontás elötti utolsó előadása, 1913. junius 11.-én. A díszelőadáson mindenki elköszönt a színháztól, s amikor Újházira kerül a sor, nem bír megszólalni könnyeitől. Sok száz ember sírt fel elfúló hangja hallatán: "Tudjátok mi volt nekem ez a színház... Én már a múlté vagyok... De ha Isten megengedné, hogy megérjem az új színház felépülését, és még abban egy-két szót elmondhatnék..." - 2002-ig kellett volna várnia a Mesternek. Bródy Sándor új folyóiratot indít, "Jövendő" címen, 1903-ban. Újházi Ede, Bródy felkérésére, már az első számban elkezdi a "Régi nagy színészekről" való visszaemlékezésit írni, amiből késöbb kötet születik. Pestnek van egy Újházija, vagy fordítva? A királytól megkapja a lovagkereszt és késöbb a vaskorona-rend kitüntetést, ám a Mester ezekről csak tréfálkozva beszél, nevetséges elötte minden külsőség, cím és rang. Filózófikus magaslatról nézi az életet. Közszájonforgó mondássá válik egyik visszatérő mondata: "Minden rosszul van úgy, ahogy van, repüljünk feljebb és mosolyogjunk, ha valamin meghatódunk, zárjuk el keservünket, majd kijön valamelyik szerepben." Az életben csak azt keresi, ami őszinte örömöt ad, él vígan, bölcsen és tréfálkozva. Többfelé van törzsasztala, a már említett budai főhadiszállása mellett, kedveli a városligeti tópartján álló Weingrubert, többek közt. 1908 után amikorra átköltöztetik a Nemzetit a Népszínházba, a művészbejáró elötti padon ücsörgött délutánonként, s lassanként hozzá tartozik a korabeli városképhez, amint a padon kedélyesen beszélget miniszterrel és utcaseprővel, egyazon figyelemmel szemlélve az embereket. Van cseléd, aki tanácsért fordul hozzá, mások kölcsönért folyamodnak, az ifjú csalódott szerelmesekhez is van szava, akinek kedvese mégse jött el hatra a Nemzetihez. Kollégák, ösmerősök leüllnek mellé, arraballagók, sietve elkéső kolleginák - Újházi ül rendületlenül a padján, s egy-egy meghökkentő szót kap mindenki. Elmaradhatatlan széleskarimájú kalapjával, szivarcsonkkal a szájaszegletén, elegáns öltönyével, ha bárhol megjelent összesúgtak a háta mögött, Ő az Újházi. Ady Endre Újházit emígy dícséri "Mesébe illő nagy kívétel, ha a színésztalentum nagy intellektusba foglalódik. A nagy ágáló művészet, s nagy intellektus szinte históriai nagysággá teszi az indivídumot. Nekünk, szegény kis magyar nációnak van egy ilyen emberünk. Újházi Edének hívják." A szomorú végjáték A Mester, akit ismert a város apraja és nagyja, egyszerre feleslegessé válik a színházában. Idővel, bár fizikai erőnléte ezt korántsem indolkolná nyugdíjaztatását kezdeményezik, ill. erős késztetéssel rábírják. Nyugdíjaztatásának (1914. január) azonban rendkívül prózai oka van. Majd ötvenéves pályafutása végefelé az idősödő Mester beleszeret egy ifjú tanítványába, akivel házasságot kíván kötni. A Nemzeti nyugdíjaztatási felelősei, megrettentek attól, hogy a Mester halálát követően, hosszan fizethetnek az özvegynek, magas járadékot, azért ezt szeretnék elkerülni. Így Újházi hírneve ide, botrány oda, a Mesternek "felajánlották", hogy vonuljon nyugdíjba még az esküvő elött. Utána már, mint nyudíjas köthet házasságot kedvére, ha akar, akkor már az özvegyi nyugdíjat nem kell fizetnie a Nemzetinek. Újházi ezt méltánytalannak veszi, megsértődik és többé nem lépi át a színház küszöbét, igaz nem is nagyon kap erre vonatkozólag felkérést. Mások azt állítják, hogy a nyugdíjaztatásával azt szerették volna elérni, hogy a nagy jövedelemre esetlegesen építő ifjú mátka, az alacsony nyugdíj láttán, otthagyja a Mestert, aki okulva a bajból diadalmasan visszatér a színházhoz. Mi igaz mi nem, ma már eldönthetetlen. Egy tény a házasság létrejön, Újházi nem megy színpadra többé, ámbátor örökös tagsága révén jogosult lenne fellépésekre. Egyre visszavonultabban él józsefvárosi szerény lakásában. A garasoskodó kicsinyesség gyógyíthatatlan sebet ejt rajta, s fizikai erőnléte is napról napra rosszabbodik, s mivel élete során soha sem gyüjt vagyont, nincs rejtett bankszámlája, a kapott nyugdíja nem fedezi korábbi életvitelét. Hamarosan elszegényedve, nyomorog. Színháza elfelejti, igen hamar. "Örök" barátai is elmaradnak mellőle. Elfeledve, szegénységben, meggyötört idegzettel, legyöngült fizikai állapotban, szinte megváltásként éri a halál 1915 novemberében. Gramofon felvétel nem, de filmfelvétel készült vele (elveszett), alakját leírásokból ismerhetjük ma már csak. Kitüntetései:  A királytól megkapja a lovagkereszt, késöbb a vaskorona-rend kitüntetést. 1903. szeptember 28.-án a Nemzeti Színház örökös tagja.

Tóth Ede: A falu rossza. Nemzeti Színház, 1875. Újházi Ede (Gonosz Pista)

Az újházi tyúkhúsleves eredete: E híres magyar étek nevét Újházi Edéről, a híres, századelőn élt színészről kapta, aki "az érett tyúkdarabokkal, aprólékokkal, jóféle fehér húsdarabkákkal, tésztával és megfelelő zöldséggel párolt leves" nagy kedvelője volt. A figyelmes főszakács ezért a mai tyúkhúsleves első változatával kedveskedett neki, amely Újházi, a "Mester" későbbi utasításai alapján nyerte el végül mai jellegzetes, tökéletes formáját. Újházi Ede Sőt, ha a teljes igazságra törekszünk, be kell ismernünk, eredetileg nem tyúk, hanem kakaslevesről lehetett szó, hiszen Újházi egészen Debrecenig elment, hogy az alapanyagul szolgáló "vén kakasokat" beszerezze. Mivel azonban a tyúk jóval könnyebben hozzáférhető és gyorsabban puhul, mint a kakas, mára ez vált a leves alapjává. Újházi tyúkhúsleves recept Hozzávalók 8 személyre - 1 szép hízott tyúk (kb. 2 kg) - 25 dkg sárgarépa - 10 dkg petrezselyemgyökér - 8 dkg zeller - 6 dkg karalábé - 8 dkg csiperkegomba - 1 közepes vöröshagyma - 10 dkg kelkáposzta - 10 dkg friss zöldborsó - 1 db zöldpaprika - 1 csokor petrezselyem zöldje - 10-15 szem egész bors - gyömbér - só Elkészítés 1. A megtisztított tyúkot kívül-belül alaposan átmossuk, majd 2 liter hideg vízben (fedő nélkül) feltesszük főni. A tetején keletkező habot szűrőkanállal leszedjük, majd ha felforrt kisebbre állítjuk a hőfokot, és gyöngyöző vízben főzzük tovább. 2. Fél órai főzés után beletesszük a megtisztított, de egészben hagyott sárgarépát, petrezselyem gyökeret, zellert, karalábét, kelkáposztát. 3. Teatojásba beletesszük a fokhagymát, a gyömbért, a sáfrányt, és a fokhagymát, majd a levesbe lógatjuk és lassú tűzön, félig lefedve tovább főzzük. 4. A maradék zöldséget (paprikát kockázva) és a gombát (a kisebbeket egyben hagyva, a nagyobbakat cikkekre vágva) külön lábosban egy kevés sós vízben, vagy csontlében főzzük meg. 5. Ha a zöldség és a tyúk is megfőtt kiemeljük a levesből és hűlni hagyjuk. A tyúkot kicsontozzuk, bőrét eltávolítjuk, és a húst vékony csíkokra vágjuk. A levesben főtt zöldséget vágódeszkára rakjuk és szintén vékony metéltre vágjuk. 6. A levest közben a tűzről lehúzva, 15 percig pihentetjük, majd nagyon finom szitán, vagy ruhán átszűrjük. Tálalás, díszítés Tálaláskor a leveses csészébe rakjuk a metéltre vágott tyúkhúst, a zöldséget, és a külön - sós vízben - kifőzött házi cérnametéltet. Ezután az egészet felöntjük forró levessel, a tetejét pedig finomra vágott friss petrezselyemmel szórjuk meg. Nagy Endre írja Újházi Edéről: NAGY ENDRE: UJHÁZI EDE ARCKÉPE Magas, nehéztestű ember volt, aránylag kurta, befelé görbülő lábszárakkal, amilyennek Mátyás királyt mondották volt. Töprengő szeme volt; a felső szemhéj alatt megbújva lesből nézte a világot és a homlok közepén mély gondolkozó ráncban folytatódott. De a karrikatúrista legbiztosabban a szájánál kötött ki; széles harcsa-szája volt, két szélén az állandó mosoly görbületével. Előrevetett alsó ajka alatt a hátravonult kicsi áll majdnem egyenes vonallal folytatódott a kurta, vastag nyakban. Mély dörmögő hangja volt és szája roppant öbléből böffenve robbantak a szavak; olyan volt a beszéde, mint a benzinmotor kipuffogása. Megszólalása színpadon és életben egyaránt esemény-szerű, sors-forgató volt. Debreceni születés volt, debreceni orvosnak volt a fia és egy kis hajdúsági zamat mindig megmaradt a beszédjén. Kedvenc szava volt, szállóigévé is népszerűsödött: - «Marha!» Nagyon mélyről jött ellágyulással, utánozhatatlan gömbölyüséggel tudta ezt mondani; akit illetett véle, úgy érezhette magát, mintha gyengéden hátbaütögették volna. Szerepéhez maszkot csak végső szükség esetén csinált. Egy-egy kikerülhetetlen szakállt, bajuszt olyan kényszeredetten ragasztott, mint ahogy a rebellis ölti fel a frakkot a megyefőnök installációjára. Constantin abbé, Tiborc és Lessing Bölcs Náthánja alakoskodás és erőlködés nélkül szólalt meg az ő hangján. Mint általában a nagyon nagy színészek, nem volt alakító művész; szerepeit meg se kellett hódítania, azok ellenállás nélkül, engedelmesen olvadtak beléje. A színpadon úgy jelent meg, mint valami körfényű reflektor. Színészi mesterkedés és maszka csak fényfogó ernyő volt rajta. Akkor volt legszínesebb, leggazdagabb, ha mindig önmaga volt. A színpadon nem lett több, de az életben sem lett kevesebb. Emberek és életek felé mindig nyitva volt az érdeklődése és sokszor úgy látszott, mintha mindaz, ami élt körülötte, csak ennek a folyton világló érdeklődésnek a reflexe lett volna. Az életben igazi elhivatottsága arra lett volna, hogy valami nagyon nagy, eddig sohsevolt vendéglátó gazda lett légyen. A sors, a láthatatlan rendező akkor cselekedett volna az ő kedve szerint. ha valami nagy vendéglő-verandának teríti meg a világot; ő ott járt-kelt volna a megrakott asztalok között kedvderítő mosolyával, unszoló szavával. Így is maradt meg barátai emlékezetében: amint ott izgul a Vampetics-vendéglő nyári terraszán; az ebédelők mind mintha az ő személyes vendégei lennének; ő maga lopva eszik csak egy-egy falatot, szeme fáradhatatlanul ellenőriz; megnézi az ételt, amit a pincér hoz és néhány nyálfakasztó szóval magasztalja erényeit: gondosan átvizsgálja a kiürült tálakat a mosogató-konyhába vezető útjukon, megnézi, hogy valóban lelkiismeretesen kiürültek-é és ha talál bennük egy-egy le nem szopogatott csontocskát, egy-egy lefaragott mócsing-darabkát, maga viszi vissza a vendéghez és méltatlankodva kiált rá: - Te marha!... Hisz ép ez a java! Egyszer örvendezve ujságolta, hogy holnap Szilágyi Dezső ott fog ebédelni a hosszú asztalnál. Nehezen ment, amíg rábeszélte, mert Szilágyi Dezső oroszlán-természet volt: nem szeretett publikum előtt enni. Sokat evett és mindig marhahúst; - ezt szerette eltitkolni az emberek elől, Ujházi még idejekorán titkos tanfolyamon jól kioktatta Vampeticset a dolgára. Megjött Szilágyi, leült az asztalfőre és maga Vampetics állott elébe az étlappal, hogy kiszolgálja. - No mi jót lehetne enni? - kérdezte Szilágyi. - Megjegyzem, kissé kényes a gyomrom, ma nem is jól érzem magam... Valami nagyon könnyü dolog kéne. - Akkor egy kis főtt marhahúst ajánlanék! - felelte Vampetics. Szilágyi zöld szemében megvillant az elégült öröm. - Marhahús? Hm! Nem rossz ötlet!... De nem lesz az nehéz? Vampetics folyamatosan mondta a leckéjét, ahogy Ujházi betanította volt: - Dehogy nehéz, kegyelmes uram! Csontos marhahús... a kövérje... a szegyéből... Gyenge gyomrúaknak a doktorok is ezt ajánlják. Szilágyi megbékülve mondta: - Hát akkor nem bánom... Adjon belőle. De csak egy kis adaggal. Vampetics elrohant és amikor visszajött, két kézzel hozta rettentő ezüst tálon az étel-monstrumot: egy hízott ökörnek tetemes részét. A kövér húsok rengő tengeréből mint segélykérő karok nyúltak ki a bordacsontok. Szilágyi első pillantásra nagyot horkant örömében és híres kegyetlen száját kéjesen összecsücsörítette. De aztán arcát hirtelen elsötétítette a gyanakvás; zöld szeme végigkémlelt az arcokon, hogy nem settenkedik-e valamelyiken a visszafojtott vihogás. Haragosan dörögte: - Mondtam, hogy kis adagot hozzon! Vampetics muzulmán áhítattal szorította két kezét a mellére. - Kegyelmes uram, ez olyan kis adag, hogy szinte szégyeltem kihozni a konyhából! Ujházi ilyenkor a beteljesülésnek azzal a dicsőségével ragyogott, amit legemlékezetesebb szinpadi diadalai után se lehetett látni rajta. Ama régi fajtájú úr-színészekhez tartozott, akik a szinpadra valami magasabbrendű kedvteléssel látogattak el, de taps és hódolat sohasem bírta őket a közönség szolgáivá mámorosítani. Igazi életét nem a szinpadon élte, hanem a társaságban, amelynek központjává nem színészkvalitásaival vált, hanem csodálatosan okos és friss érdeklődésével, amely előtt a legszerényebb, legárnyékosabb ember-sorsok is bizalommal tárultak ki. Világnézetében mindennek alapja, lényege, központja az ember volt, akinek életét hajlamok, véletlenek, öröklött előzmények és törvények teljesítik ki. Amint az élet e tényezők gyúró keze alatt formálódik, elkanyarog, fölfelé tör, vagy lefelé hanyatlik: az ő számára ez volt az egyetlen érdemes látványosság. Világéletében nem sok könyvet fogyasztott, de fáradhatatlanul lapozgatott a körülötte nyüzsgő életben. Télen a Pannónia fehér termében, nyáron a Vampetics terraszán hosszú emésztős órákon át az emberszólás szerény tüzén duruzsolva főtt az intim történelem, amely a nagy nyilvánosság frontja mögött is számontartotta az embersorsokat, - még akkor is, ha olykor szép asszonyok alkovjaiban rejtőztek el azok. Mikor Bródy Sándor megindította volt a «Jövendő» című folyóiratát, engem bízott meg azzal, hogy foglaljam írásba azokat a megemlékezéseket, amelyeket Ujházi a Pannónia gyönyörű porcellán-kályhája tövében elvesztegetett. Én akkoriban büszke voltam írásművészetemre, amelyet egyrészt Jókai és Mikszáth gondos olvasásából, másrészt a nagyváradi ujság különféle rovatainak szimultán ellátásából szereztem. Ujházi mesélt Szerdahelyiről, Szentpéteryről, Egressyről, Lendvayról, nagy elődjeiről, én pedig az anyagot ügyes mesterkedéssel átgyúrtam, itt kihagytam, ott hozzátoldtam, itt szétválasztottam, ott összefontam, kikerekítettem, az egészet egy hatásos csattanó felé tereltem -, gömbölyded anekdotát sütöttem belőle, olyan mosolygósat, mint egy piaci cipó. Büszke voltam a munkámra, de Bródy Sándortól rettenetesen kikaptam érte. Hogy értéktelen betű-halmazzá szapultam ki a legbecsesebb emberi dokumentumokat; mintha a finom Bénédictine-likőrből kifőztem volna a nyers cukrot és ami íz, illat, zamat volt benne, azt mind elpárologtattam volna. Szégyenszemre vissza kellett mennem, hogy most már szóról-szóra lejegyezzem mindazt, amit a visszaemlékezés kiszámíthatatlan és szeszélyes kotrógépével a mélyből fölszínre vetett. És keserű méltatlankodással látnom kellett, hogy Bródy Sándor ezt a földolgozatlan, «művészietlen» iszapot boldog elragadtatással adta nyomdába, még a helyesírási hibákat is ájtatos respektussal kímélte meg, holott Ujházi az arisztokraták módjára írásaiban tétovázás nélkül engedett a fonétika sugallatának... Most persze, harminc év multán magamnak is el kell ismernem, hogy neki volt igaza és hogy nem az az író, aki válogat és készen adott formába gyömöszöl, hanem aki kicsiben-nagyban egyaránt meg tudja látni az életet. Ujházi visszaemlékezései zavarosak és elegybelegyek voltak, mint a láva. És a lávát kemény kérge alól nem lehet hideg pennával kipiszkálni; tűzhányó kell hozzá. És Ujházy az volt; az élet szerelme forrott benne. Ez volt az a nyájas tűz, amely az embereket köréje vonzotta. Mindenki biztosra vehette, hogy megmelengetheti magát mellette. Rabelais mester árnyéka: Coignard abbé a francia szellemi mezőkön nem sejtette bizonyára, hogy életigenlő széles mosolya a távol Magyarországon testté vált és élő fizikai erejével ragyog a világra: egy-egy nyelvcsettintéssel helyesli a Nyársforgató Jakabok munkáját, egy kis zsebben tartogatott cukorral ösztönzi az utcai gyerekek hancurozását és egy-egy utánavetett megtermékenyítő pillantással szaporáztatja meg a siető kis nők tipegését. Séta közben, ha egy nőcske haladt el mellette, szokása szerint a legelmerültebb beszélgetést is megszakította hirtelen: - Várj csak egy pillanatig! Utána nézett és szinte hallani lehetett, amint szeme kodakját elcsattintotta. Előbb pillantásával fénybe árasztotta, aztán mindenestül sötét kamrájába szippantotta. Ebédnél olyan elégedetten rakosgatta ki ez ártatlan emlékeket, mint Don Juan áldozatainak listáját. Agglegény volt, valami tartósabb viszonyáról nem tudok. Nem is lehetet neki: «a» nőt szerette. Egyszer a véletlen hozzásegített, hogy végigjárjam azt a csudálatosan kanyargó ösvényt, amelyet a rejtett hajlamok törnek maguknak a megvalósulás felé. A Dohány-utcában jártunk és az egyik utcasarkon, egy kis kocsma előtt hirtelen megállott Ujházi. Egy Hatvani nevű színész nyitotta volt nemrég, az ujságok is írtak róla. Ép ebédre indultunk, de Ujházi betért ide velem. - Nézzük meg, mit csinál a kolléga! Illik is, hogy támogassuk vállalkozásában! Biz az szurtos kis helyiség volt, konflis-kocsisok és alkalmi teherhordó-munkások karavánszerája. Hatvani majdhogy földig nem hajolt, amikor meglátta. De amikor Ujházi megkérdezte tőle, hogy mi jó ennivalóval szolgálhatna, hebegni kezdett, aztán keservesen kinyögte, hogy egy kis pörköltnél egyebe nincsen, annak az eredetéért se merne szavatolni; nem biztos, hogy tegnapról való, lehet, hogy tegnapelőttről maradt. Aztán keservesen sóhajtozott, hogy volna ugyan, aki megfőzze az ételt, a felesége - valamikor ünnepelt primadonna a vidéken - kitünő szakácsnő, de se pénze, se hitele, nem bír anyagot a kellő mennyiségben és minőségben vásárolni, csak éppen amennyi a néhány spriccer árából telik olykor. Ujházinak egyszerre kiragyogott az arca, mint amikor váratlanul a Sors bukkan az ember elé. Jókedvűen mondta: - Ide figyelj, te marha! Holnap reggel nyolc órakor eljössz hozzám, együtt elmegyünk a csarnokba, bevásárlok mindent, ami csak kell és holnap délben már itt ebédelek a barátaimmal. A kocsma mellett volt egy benyíló szoba, Hatvani lakószobának tartogatta. Ujházi intézkedett, hogy a bútort hordassa ki belőle és patkóalakú asztalt terítsen meg benne. Az én dolgom volt, hogy az asztaltársaságot értesítsem, Ujházi a konyhában dolgozott fehér köténnyel, minden ételnek ő szabta meg a módját, mindenbe belekóstolt, versenyt dohogott a fazekakkal, lábasokkal, de délre megvolt az ebéd és Ujházi boldog mosollyal, fáradhatatlanul nógatva futkározott az asztal körül: - Ezt a kisült csücskét vedd ki, ez a legjobb... Héjjastul edd a tölteléket, te marha! Így született meg Budapest kedves új színe: az Ujházi-kocsma. Pálmay Ilka, Márkus Emilia, Küry Klára, Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Keszler József, Vulpes voltak az oszlopai. Aki Budapest szellemi életében számított, vagy számítani akart, mind oda tört. Divatba jött, ami aperçue, borsos anekdota útra kelt, mind innen datálódott. Ujházi kivirult, átszellemült, kiteljesedett. Nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főlniök, amíg belemáltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált. De nemcsak Ujházi virult ki, hanem Hatvani is, a vendéglős. Az Ujházi-kocsmának az egész országban híre ment, mindenki ott akart lenni és aki be nem fért a kis szobába, beérte azzal, hogy az elsőszobában letelepedve megleshette az irigyelt törzsvendégek bevonulását és a belső szobából olykor kihallatszó tereferét. Délben-este Budapest javatársadalmával telt meg a vendéglő, künn az utcát elrekesztették az ácsorgó kocsik, - de most már a kocsisok más kocsmában kerestek szállást. Egyszer boldogan ujságolta Ujházi, hogy a kis kocsma új, nevezetes hódítást tett. Szemere Miklós megígérte, hogy holnap este a Nemzeti Kaszinót ide hozza vacsorára. A magyar arisztokrácia összeszokik az írók, művészek társaságával. Egész nap a vacsora előkészületeivel foglalatoskodott, rám pedig azt a föladatot bízta, hogy az asztal megterítéséről gondoskodjam. Hogy tisztemet elláthassam, már este nyolc órakor elmentem a vendéglőbe, de mert az ujságok már reggel megírták a készülő nagy eseményt, a legutolsó zug is megtelt vendéggel. A kis szobában pedig a patkóalakú asztal szét volt szedve alkatelemeire és a kis asztalkák körül is zsúfoltan ültek az idegen vacsorázók. Kétségbeesetten rohantam Hatvanihoz, de ő a tömegben diadalmasan osztogatva napiparancsait a pincérhadnak, dölyfösen válaszolta: - Hja, kérem, nálam minden vendég egyforma! Aki előbb jön, az kap helyet! Átszaladtam a Nemzeti Szinházba Ujházihoz, ő a felvonásközben átjött velem és ráförmedt Hatvanira: - Hogy mertél másokat beültetni a kis szobába? Hát nem megmondtam, hogy oda grófok jönnek vacsorázni? Hatvani erélyesen pattogva felelte: - Gróf, vagy nem gróf, nálam csak vendég létezik! Én demokrata vagyok! Nekem egyiknek a pénze ép olyan jó, mint a másikét Ebben tulajdonképpen igaza is volt. De a nagy marhaságokat épp az teszi veszélyessé, hogy többnyire igazak. Ezért esik beléjük olyan könnyen az ember. Ezt a szegény kis szinészt a siker elvakította. Elhitte, hogy az a sok vendég az ő főztje kedvéért jár oda. Többé sohse voltunk ottan és az Ujházi-kocsma nehány hét mulva újból az lett, ami azelőtt volt: néhány konfliskocsis melegedett benne spriccere mellett. Ma már talán ez se maradt meg. Ujházi sincs. Az élet kegyetlenül fizetett neki nagy szerelméért. Aránylag fiatalon megroppant, inai megereszkedtek, szemére hályog borult. Megnősült és feleségére támaszkodva csoszogott el naponta a Vampeticsbe, amelyek gazdája is kicserélődött. Színpadra nem léphetett, nyugdíját hitelezők foglalták le, talán nem is sejtette, hogy ebédjét a derék Gundel kegyeletes irgalma téteti az asztalára. Sötét szemüvege előtt a jövő-menők homályos árnyékok gyanát vonultak el, - sajnos, egyre aggodalmasabban elkerülgetve asztalát. Színész volt, nagy művész volt, tehát emléke kortársai élethossziglanára ítéltetett. De egy maradandó emléke mégis van: a vendéglők étlapján a Chateau-briandok, Wellingtonok között ott szerepel az Ujházi-leves is. Nem Debrecenből hozott vén kakasokból három napig főzve, egy kis híg lé, illuzió-keltésül belédobált csirke-aprólékkal, borjúmócsinggal. Egy kis hígra eresztett forma az eredeti ízek, erők, lényegek nélkül. Dehát van-e, akinek alkotásából több marad meg?

Read more: http://tabananno.blogspot.com/2010/09/ujhazi-ede-avagy-mit-oriz-meg-rolunk-az.html#ixzz1HjEPXYh0