Semmelweis Ignác Fülöp (Buda, 1818. júl. 1. – Bécs, 1865. aug. 13.): orvos, a gyermekágyi láz kóroktanának megalapítója, a magyar orvostudomány történetének legnagyobb alakja. Budai szülőháza, ahol apjának ~ Józsefnek fűszerüzlete volt, ma Orvostörténeti Múzeum. (I. Apród u. 1–3.) Anyja, Müller Teréz krisztinavárosi kocsigyártó leánya ~ a család ötödik gyermeke volt. Iskolai tanulmányait Budán végezte, majd atyja kívánságára a bécsi egy. jogi karára iratkozott be, azonban csakhamar orvostanhallgató lett. Orvosi tanulmányait Bécsben és Pesten folytatta, oklevelet a bécsi egy.-en 1844-ben kapott. 1846-ban ugyanott megszerezte a sebészdoktori és a szülészmesteri képesítést. Bécsi éveiben kezdődött barátsága Markusovszky Lajossal és Balassa Jánossal. Bécsben előbb Karl Rokitansky tanár nagy hírű kórbonctani intézetében dolgozott, ahol elsajátította az akkor uralkodó „anatómiai gondolat” elveit. Ezután a Klein tanár vezetése alatt álló szülészeti klinikán vállalt asszisztensi állást. Ezen a klinikán történt az orvostanhallgatók kiképzése, és akárcsak a többi szülészeti intézetben, itt is igen nagy volt a gyermekágyi láz halálozási arányszáma, ellentétben a bábák oktatását végző másik bécsi klinikával, ahol ilyen betegségek ritkábban fordultak elő. Velencei útjától Bécsbe visszatérve értesült barátjának, Kolletschka tanárnak tragikus haláláról. A törvényszéki orvostan tanára boncolás során szerzett fertőzésben halt meg, és ~ átnézve a boncolási jegyzőkönyvet, megállapította, hogy barátjának kórbonctani lelete azonos volt a gyermekágyi lázban elhalt anyák kórbonctani elváltozásaival. Ennek alapján fogalmazta meg korszakalkotó megállapítását, hogy a gyermekágyi láz nem önálló kórkép, hanem fertőzés következménye, mint a sérüléseket követő gennyvérűség. A fertőzést a „bomlott szerves állati anyag” okozza, aminek forrása lehet gennyedés, szétesett rákos daganatok, hullák, közvetítője pedig az orvos keze, műszerek, kötözőanyagok, ágynemű stb. A fertőző ágens klóros vízzel elpusztítható, s ezért a vizsgálatok és kezelések előtt az orvos kezét ilyen oldattal kell fertőtleníteni, ugyancsak a használt eszközöket is. ~ felismerését és tanításait a korszak haladó orvosai elismerték, de a szülészek többsége elutasította, mert ellentétben állottak a korabeli elavult felfogással, mely a gyermekágyi lázat sokszor misztikus okokkal igyekezett megmagyarázni: kozmikus hatások, a föld kigőzölgése, az időjárás okozta vérrögösödés, a leányanyák bűntudata stb. ~ tanait klinikai észlelésekkel, kórbonctani leletekkel, állatkísérletekkel és az akkor egyre jobban előtérbe kerülő statisztikai módszerekkel alapozta meg. A klórvizes fertőtlenítés hatására a bécsi szülészeti klinikán csaknem teljesen megszűnt a gyermekágyi láz. Klein professzor ennek ellenére nem fogadta el tanait, s ezért tanársegédi kinevezését sem hosszabbították meg, noha Rokitansky, Skoda és Hebra tanárok mind mellette foglaltak állást. 1850-ben Bécsben elnyerte a magántanári képesítést, azonban több körülményt kifogásolt, s ezért hazatért szülővárosába, ahol a Rókus Kórházban vállalt – díjmentesen – szülész-főorvosi állást. 1855-ben, Birly Ede halála után a pesti egy.-en a szülészet tanára lett. Egyes irodalmi adatok szerint Zürichbe is meghívták tanárnak, azonban a pesti egy.-en maradt. 1857. jún. 1-én házasságot kötött Weidenhoffer Máriával a krisztinavárosi templomban. Az 1848. évi bécsi forradalomban tagja volt a Nemzeti gárdának (Nationalgarde), hazaérkezése után pedig aktív tagja lett a Balassa János és Markusovszky Lajos körül csoportosuló orvosi társaságnak. Bár az alkalmazott módszerek hatására ~ pesti klinikáján a gyermekágyi láz csaknem teljesen megszűnt, csak kis számban fogadták el a külföldi szülészek tanításait. 1861-ben német nyelven jelent meg ~ alapvető könyve a gyermekágyi lázról, miután az Orvosi Hetilapban már előzetesen magyarul ismertette tanait (1858). Az MTA-hoz intézett levélben arról ír, hogy tanait hazánkban teljesen elfogadták, és a Helytartótanács a pesti egy. orvoskarának felterjesztésére az összes törvényhatóság figyelmébe ajánlotta azok gyakorlati megvalósítását. A külföldi szülőházak többségében azonban változatlanul tovább pusztított gyermekágyi láz, s ez indította ~et arra, hogy megírja „nyílt levelét” Scanzoni, Spaeth és Siebold tanárokhoz, majd a szülészet összes tanárához. A kérdés körül egyre éleződő tudományos harcban Markusovszky Lajos az Orvosi Hetilap hasábjain erőteljesen védelmezte ~ igazát, majd több külföldi szakember is, mint Froriep, Veit, Pernice, Pippinsköld, Kugelmann, Michaelis és mások elfogadták ~ tanait, továbbá a szent Semmelweis Ignác Fülöp pétervári orvosegyesület (Hugenberger), sőt később maga Spaeth is, Siebold pedig közeledett felfogásához. A többség (pl. Scanzoni. Karl Braun, Virchow) azonban élesen szemben állt azzal. Élete végén ~nél súlyos idegrendszeri tünetek léptek fel, s ezért 1865 júl.-ában az egyik bécsi ideggyógyintézetbe szállították, ahol meghalt. A boncolási jegyzőkönyv és a csontmaradványokon 1963 – 64-ben végzett kórbonctani (Regöly-Mérei Gyula) és radiológiai (Zsebők Zoltán) vizsgálat szerint ~ a jobb kezén kialakult subacut csontvelőgyulladásból támadt szepszisben halt meg, abban a betegségben tehát, amelynek kórlényegét felfedezte. Az idegrendszeri tünetek biztos okát jelenleg még nem ismerjük, erre vonatkozóan még több felfogás áll egymással vitában. ~ tanaival nemcsak a gyermekágyi láz kórlényegének felfedezője, amiért méltán nevezi az utókor „az anyák megmentőjé” -nek, hanem a sebészi aszeptikus elvnek is korai előfutára. Mint operatőr is kiváló tevékenységet fejtett ki, így hazánkban elsőként végzett petefészek-műtétet és másodiknak császármetszést. Hamvait felesége 1891-ben Bp.-re hozatta családjának sírboltjába. 1965-ben új sírba helyezték szülőházának udvarában. 1960-ban a Budapesti Orvostudományi Egyetem évenként kiosztásra kerülő Semmelweis emlékérmet alapított. Nevét felvette a bp.-i orvostudományi egyetem. – F. m. A gyermekágyi láz kóroktana (Orv. Hetil. 1858, hét folytatás); A gyermekágyi láz fölötti véleménykülönbség köztem és az angol orvosok között (Orv. Hetil. 1860, 4 folyatás); Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers (Pest – Wien – Leipzig, 1861); Zwei offene Briefe an Dr. J. Späth, Professor der Geburtshilfe an der k. k. Josefs-Akademie in Wien und an Hofrath Dr. F. W. Scanzoni von Lichtenfels, Professor der Geburtshilfe in Würzburg (Pest, 1861); Zwei offene Briefe an Hofrath Dr. Eduard Caspar von Siebold, Professor der Geburtshilfe in Göttingen und an Herrn Hofrath Dr. F. W. Scanzoni (Pest, 1861); Offener Brief an sämmtliche Professoren der Geburtshilfe (Ofen, 1862); A szt.-péterádri orvosegylet a gyermekágyi láz oktanáról és védkezeléséről (Orv. Hetil. 1863, 5 folytatás): Semmelweis gesammelte Werke (Jena, 1905); Semmelweis összegyűjtött munkái (Bp., 1906). – Irod. Markusovszky Lajos: S. I. (Orv. Hetil. 1861, 1862, 1864, 1865); Fleischer József: Emlékbeszéd (Orv. Heti(. 1872); Hegar, A.: Ignaz Philipp S. Sein Leben und seine Lehre (Freiburg, 1882); Bruck J.: S. I. F. (Bp., 1885); Schürer von Waldheim: Ignaz Philipp S. Sein Leben und Wirken (Wien – Leipzig, 1905); Cullingworth és Győry Tibor: S. és Holmes (Bp., 1906); Sinclair, W. J.: S. His Life and His Doctrine (Manchester, 1909); Domány Imre: S. küzdelmes élete a tudományos igazság szolgálatában (S. emlékbeszédek 1907 – 41, szerk. Domány Imre, Bp., 1947); E. Lesky: Ignaz Philipp S. und die Wiener Medizinische Schule (Wien, 1964); Haranghy László – Nyirő Gyula – Regöly – Mérei Gyula – Hüttl Tivadar: S. betegsége. Die Krankheit von S. (Bp., 1965); Regöly-Mérei Gyula: S. I. (Élővilág, 1965); Fekete Sándor: S. (Orv. Heti(. 1965); Antall József: S. (Term. tud. Közl. 1965); Hidvégi Jenő: S. (Orv. Hetil. 1965); Darvas István: S. (Magy. Nőorv. L. 1966); Sós József: S. (MTA V. oszt. Közl. 1966); Gortvay György – Zoltán Imre: S. élete és munkássága (Bp., 1966); Benedek István: S. és kora (Bp., 1967). – Szi. Kertész Róbert: Az anyák megmentője (r., Bp., 1942); Thompson Morton: Az élet ára. S. I. életregénye (Bp., 1962); Száva István: Egyedül a halál ellen (S. I. életregénye. Bp., 1963); S. (film, 1939. 1952; televízió, 1967).
2011. március 26., szombat
MÁRAI SÁNDOR
Márai Sándor (1900-1989)
Kassán született, 1900. április 11-én.
Apja Grosschmid Sándor ügyvéd, a kisebbségi magyarság sorsáról írt könyvet az első világháború után. Öccse, Radványi Géza, a későbbi neves filmrendező a Valahol Európábanalkotója.
Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen végezte, majd a fővárosba ment, és Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919-ben cikkei jelentek meg a Vörös Újságban, versei a kassai lapokban. 1919 októberében apja jóváhagyásával Bécsen át Berlinbe, majd Frankfurtba költözött, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson. Munkatársa volt a Frankfurter Zeitungnak. Rendszeresen küldte haza magyar nyelvű tárcáit, elbeszéléseit és fordításait a kassai lapoknak. Franz Kafka első magyar fordítója, s az elsők között írt róla. Kapcsolatot tartott Füst Milánnal és Komlós Aladárral.
1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát; Párizsba költöztek; innen is rendszeresen írt a német lapokba. 1925-ben megindult az Újság című napilap, leggyakrabban itt jelentek meg írásai; mint a lap párizsi levelezője küldte tudósításait, majd a polgári liberális szellemiség nagyhatású szószólója lett. 1927-ben lapjának megbízásából hosszabb közel-keleti útra indult, élményeiből született az Istenek nyomában című útirajz.
1928-ban hazaköltözött, Kosztolányi Dezső szomszédságában lakott a Mikó utcában. Első regénykísérlete Bécsben jelent meg (A mészáros, 1924), tartósan azonban csak a húszas évek végétől kezdett e műfajjal foglalkozni. Önvallomásainak tanúsága szerint a valóság és a fikció feloldása jelentette számára a legnagyobb nehézséget. Nagy hatást tett szemléletére Thomas Mann, akit még Németországból jól ismert, és Krúdy Gyula álomvilága.
Első igazán sikeres regényeiben a konvenciók elleni lázadás lehetőségeit és bukását ábrázolta, lélektani igénnyel. 1930-ban barátaival együtt az a terv foglalkoztatta, hogy a francia Marianne című népszerű lap példájára megindítják a Nyugatellenfolyóiratát.
1933-ban lapja Berlinbe küldte; itt nyomon követte Hitler hatalomátvételét. Hitelesen és példás bátorsággal számolt be a nácizmus valóságáról; a Messiás a Sportpalastban az egyik legremekebb m. antifasiszta írás s egyben Hitler-paródia.
1934-ben megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak 1. kötete; egyszeriben a m. próza élvonalába került, a legnevesebb kritikusok méltatták elismeréssel önéletírását; Illyés Puszták népe című szociográfiájával és Kassák Lajos Egy ember élete című regényével állították egy sorba.
Kosztolányi Dezső halála után Márai a Pesti Hírlap munkatársa lett, Vasárnapi krónikái (kötetben 1943) keresettek voltak. 1941-ben Kassa visszacsatolása után ellátogatott szülővárosába, tapasztalatairól „őrjáratában” számolt be; Kaland 1940 című darabjának sikere után Vojnits-díjat kapott.
1942-ben az MTA levelező, 1945-től rendes tagja. A. második világháború utolsó éveit visszavonultságban töltötte, jórészt irodalmi tevékenységének élt. Megállás nélkül írta Naplóját 1946. A főváros ostroma elől Leányfalura menekült.
1945-46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett. Hazatérve adta ki Sértődöttek 1947-48 című regényét, harmadik kötetét azonban bezúzták.
1948-ban Svájcba utazott. 1950-ben Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le; 1957-ben amerikai állampolgár lett. A nyugati magyar irodalom csoportosulásaiban nem vett részt. Idejének java részét megosztotta Európa és az USA között.
1956-ban az októberi forradalom hírére Münchenbe ment, de ott már a szovjet bevonulásról értesült. 1968-tól Salernóban (Olaszország), 1979-től San Diegóban élt. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Felesége és fia halála után szegénységben, betegen élt, törődött egészsége miatt alig tudta ellátni magát.
Önkezével vetett véget életének az Egyesült Államokbeli San Diegóban, 1989. február 21-én.
1989-ben posztumusz visszaállították MTA tagságát, 1990-ben Kossuth-díjat kapott.
Bár tehetséges lírikusnak indult, költészetét maga is kicsit szkeptikusan szemlélte. A Verses könyvben 1945 azonban kitűnő versek is akadnak, a Halotti beszéd 1950 pedig a magyar líra kiemelkedő remeklése, a hazátlanság és a kivetettség fájdalmának kivételes hitelű megszólaltatása.
Cikkeiben azt a hagyományt követte, melyet Kosztolányi Dezső képviselt a legmagasabb színvonalon, szinte minden jelentős kulturális eseményhez hozzászólt, s figyelemmel kísérte az európai politikai élet változásait is. Szemléletét a polgári liberális hagyomány hatotta át, szívósan küzdött a polgári életértékek megmaradásáért.
Színművei közül a Kalandot a Nemzeti Kamara Színház mutatta be, A kassai polgárokat 1942 a Nemzeti Színház. Regényei váltakozó színvonalúak. A zendülők 1930, az Egy polgár vallomásai, a Féltékenyek és a Sértődöttek alkotják az egyik sort. Ezekben a polgár szerepe mellett tesz hitet, nagy erővel ábrázolja az erőszak és a tömegszellem romboló hatását. Élete végén A Garrenek műve (1-2, Torontó, 1989) címmel rendezte őket ciklussá (a Sértődöttek bezúzott kötetével együtt), így is jelezve összetartozásukat.
Regényei között igazi stílusbravúrok is akadnak, mint a Szindbád hazamegy 1940 és a Vendégjáték Bolzanóban 1940.
Külön fejezetét alkotják életművének Naplói, ezekben fél szemmel már utókorára tekintve értelmezte a művészetet, ismételten szembeszállva a tömegkultúrával, a reklámmal és a giccsel, különös erővel fogalmazva meg életének vezérgondolatát: a művész sosem lehet áruló.
Elsősorban személyesen megélt élményeiről és azok gondolati következményeiről szólt igazi átütő erővel. A próza terének és cselekményének megteremtésével sokat küzdött, elsősorban azért, mert nehezen szakadt el a valóságtól, mint a történet hitelesítőjétől. Élete végéig meg-megkísértette a kétség: vajon jó regényeket, elbeszéléseket írt-e, s nem kizárólag az önéletírás az igazi terepe-e. Nagy hatást tett rá Spengler A Nyugat alkonya című könyve, úgy vélte, kötelessége védelmeznie és őriznie a polgári világ értékeit. Remek írásaiban bírálta a nacionalizmus és a faji gondolat különféle megnyilatkozásait, s az írói függetlenség eszménye mellett kötelezte el magát. Ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a magukat liberálisnak valló nyugat-európai államok végzetes hibát követnek el gyarmatosító politikájukkal. Istenek nyomában 1927 című útirajzában az újságíró szemével, de a történetbölcselő távlatlátásával számol be közel-keleti élményeiről. Már ebben a könyvében teljes érettséggel jelent meg később sokak által csodált előadásmódjának szépsége, választékossága, költői emelkedettsége.
Franciaországból hazatérve Budán, a Krisztinavárosban telepedett le. Szülővárosa és ez a városrész sok művének hátterében megjelenik. Korai regénykísérletei közül A zendülők 1930 a legérettebb, ebben a kor európai irodalmának egyik jellegzetes témáját, a fiatalok lázadását dolgozta föl, s irodalomeszményét is megfogalmazta: e szerint a műalkotás megszületésének okát nem lehet pontosan felderíteni, s az alkotás elidegenedik írójától. Az irodalmat szent és titokzatos ügynek, a germán és szláv tenger metszéspontján alkotó magyar író igazi hazájának pedig a nyelvet tekintette. A függetlenség kérdése már ekkor erősen foglalkoztatta, népszerű kutyaregénye, a Csutora 1932 is erről az eszményről szól. A nemzet vonatkozásában általánosítva e kérdéskört leleplező iróniával ábrázolta a hitlerizmus térhódítását Az Újságban ekkortájt megjelent cikkeiben, melyeknek alaphangja a veszélyeztetett szellem védelme s a józan távolságtartás a barbárság minden megjelenési formájától.
Ez a gondolat első összegző művében, az Egy polgár vallomásaiban 1934-35 is megjelenik. „Pályájának egyik mérföldköve e kötete, ugyanazt sikerült megvalósítania, amit Kassák Lajosnak az Egy ember életében és Illyés Gyulának a Puszták népében: már-már szociografikus hitellel, ugyanakkor emelkedetten őszinte pátosszal vallotta meg osztálya, a polgárság iránt érzett elkötelezett hűségét. Az ő polgára, a dolgos, szorgos, könyvtornyok bástyái mögé húzódó, független és megvesztegethetetlen országépítő talán sosem létezett a valóságban. Alakjába belélehelte életének addig szerzett tapasztalatait s azt a reményt is, hogy ez a kultúrateremtő és -szerző réteg sosem léphet le a történelem színpadáról.” (Rónay László)
Az Egy polgár vallomásai - egy pontosan nem részletezett - polgári életmodell apoteózisa és kritikája egyszerre. Az első rész szociográfia, fejlődési regény és vallomás egyszerre. Az elbeszélő, miközben szociográfiai pontossággal tudósít egy meg nem nevezett város életéről és társadalmi viszonyairól, valójában a személyiség útját keresi, mely végső céljában önmagunk felé vezet.
Némiképp „regényesítve” ugyanezt a meggyőződését fejtette ki Féltékenyek 1936 című regényében. E műve más szempontból is igen fontos állomása írói pályájának: teljes érettségében bontakozik ki benne Márai szimbólumteremtő művészete. Bár a cselekmény előterében egy családot látunk, melynek életét, tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolatát alapvetően változtatja meg a családfő haldoklása és halála, legalább ennyire fontos az a bonyolult viszonyrendszer, amely a szereplőket a Városhoz, annak múltjához és jelenéhez fűzi. A Város lakóit, akárcsak a bibliai választott népet, leigázzák az idegenek, életük ettől a pillanattól mintha a bűnbeesés után peregne, de akik erőt merítenek a múltból, tudják, hogy a bűn legyőzhető, s eljuthatnak a tisztaságnak abba az állapotába, amelyet a zene jelképez. A regénynek egyik fontos eleme a valóság mögött rejlő titok, amely épp úgy befolyásolja a hősök gondolatait és tetteit, mint a hétköznapi tények.
A Féltékenyek Márai egyik leglíraibb regénye, magaslatára csak a 40-es évek elején irt Vendégjáték Bolzanóban és a Krúdy Gyula utolsó napját felelevenítő, kivételes beleéléssel megírt Szindbád hazamegy című regénnyel jutott föl, a köztes évek inkább hangpróbákkal teltek, s a háború éveiben sem sikerült igazán jó regényt alkotnia, bár A gyertyák csonkig égnek 1942 igen népszerű napjainkban is. A legtöbb idegen nyelvre lefordított kisregény egy éjszakai beszélgetés keretében idézi föl a múltat, egy szerelem történetét.
A háború alatt egyre erősebb lett az a meggyőződése, amelyet korábbi „őrjárataiban” is hangoztatott: a régi Európa halálos sebet kapott, s az a nagy kérdés, vajon az „új” mit és mennyit őriz meg hagyományos értékeiből. A kérdés felvetése arra ösztönözte, hogy közvetlenebb műfajt alakítson ki, amely arra is alkalmat ad, hogy az eseményekre azonnal reagálhasson, megőrizve az elfogulatlan ítélkező távolságtartását. E célzattal kezdte írni Naplóját (1946). Első kötetében 1943 és 1944 eseményeit örökítette meg, kérlelhetetlen őszinteséggel ábrázolta a történések nyomán kialakított véleményét, gondolatait. A műfajt élete végéig művelte; a naplóíró Márai legalább olyan jelentős, mint a regényíró.
Naplói kifejezetten irodalmi szándékú alkotások. Ennek bizonysága, hogy anyagát szigorúan megrostálta. Megragadó feljegyzéseinek iróniája, s növekvő nosztalgiája, melyet ugyanakkor igen keményen bírált szülőföldje iránt érzett. A mindennapjairól, találkozásairól, olvasmányairól, reflexióiról számot adó Márai igazi közege az irodalom volt, a magányos lélek univerzuma, amelynek érintetlenségét konok kitartással védelmezte. Kevés írója van századunknak, akinek ez ennyire sikerült volna. Márainak végvára az irodalom, a kultúra, amelynek évezredes értékei közé húzódva szemlélte fájdalmasan az elüzletiesedő világot és az erkölcsök relativizálódását. 1948-as emigrációja után évekig Európában élt még, aztán az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, az itteni életformához és életszemlélethez azonban nem tudott alkalmazkodni. Nem véletlen, hogy egyetlen itt írt regénye sem itt játszódik, annál megejtőbb az olasz környezetet idéző San Gennaro vére 1951, amelyben a titokzatos idegen áll a középpontban, de körülötte szinte tapinthatóan jelennek meg a tengerparti városka hétköznapjai, lakói s a rejtelmes csoda, amint Szent Januáriusz vére az év egyetlen napján buzogni kezd. Márainak ez a műve a tradicionális európai regényhagyomány egyik utolsó darabja.
Európa és az európai ember iránt érzett szeretetének hiteles dokumentuma. Föld, föld!... 1971 című önvallomásában sem lép ki a hagyományos elbeszélő mód kereteiből, e könyve mégis életművének egyik csúcspontja, a naplók betetőzése. A Föld, föld!-ben összegzi mindazokat a hatásokat, amelyek segítették írói egyénisége kialakításában, s önmaga számára is igazolja, hogy el kellett hagynia Magyarországot, ahol a keleti gondolkodásmód és a diktatúra megszüntette a polgári életformát, és megtagadta azokat a hagyományokat, amelyeket útmutatóinak vélt. Némi nosztalgiával búcsúzott a háború sebei által éktelenített környezetétől, amelyet oly jól ismert, s amelynek utcái, terei és házai kedves íróinak emlékét őrizték, ahol arctalan, de hű olvasói éltek, s ahol titokzatos kapcsolat fűzte egybe az írót és olvasóját. Ez a közeg adta írósága értelmét. Ennek megszűnésével inkább új hazát választott, a magány szorongató szabadságát s egyfajta társtalanságot, amelyet csak olvasmányai és emlékei oldottak valamelyest. Azok a könyvek, tapasztalatok, amelyekről naplóiban ír, a magányos ember univerzumát alkotják. Olyan emberét, aki sosem békélt meg a civilizáció álhumanizmusával, és konok kitartással védelmezte európaisága eszményeit. „Most megértettem, hogy én - ebben a környezetben, a jólmenő íróság keretében - soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott… Mi? Az hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt.” (Föld, föld!)
Kassán született, 1900. április 11-én.
Apja Grosschmid Sándor ügyvéd, a kisebbségi magyarság sorsáról írt könyvet az első világháború után. Öccse, Radványi Géza, a későbbi neves filmrendező a Valahol Európábanalkotója.
Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen végezte, majd a fővárosba ment, és Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919-ben cikkei jelentek meg a Vörös Újságban, versei a kassai lapokban. 1919 októberében apja jóváhagyásával Bécsen át Berlinbe, majd Frankfurtba költözött, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson. Munkatársa volt a Frankfurter Zeitungnak. Rendszeresen küldte haza magyar nyelvű tárcáit, elbeszéléseit és fordításait a kassai lapoknak. Franz Kafka első magyar fordítója, s az elsők között írt róla. Kapcsolatot tartott Füst Milánnal és Komlós Aladárral.
1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát; Párizsba költöztek; innen is rendszeresen írt a német lapokba. 1925-ben megindult az Újság című napilap, leggyakrabban itt jelentek meg írásai; mint a lap párizsi levelezője küldte tudósításait, majd a polgári liberális szellemiség nagyhatású szószólója lett. 1927-ben lapjának megbízásából hosszabb közel-keleti útra indult, élményeiből született az Istenek nyomában című útirajz.
1928-ban hazaköltözött, Kosztolányi Dezső szomszédságában lakott a Mikó utcában. Első regénykísérlete Bécsben jelent meg (A mészáros, 1924), tartósan azonban csak a húszas évek végétől kezdett e műfajjal foglalkozni. Önvallomásainak tanúsága szerint a valóság és a fikció feloldása jelentette számára a legnagyobb nehézséget. Nagy hatást tett szemléletére Thomas Mann, akit még Németországból jól ismert, és Krúdy Gyula álomvilága.
Első igazán sikeres regényeiben a konvenciók elleni lázadás lehetőségeit és bukását ábrázolta, lélektani igénnyel. 1930-ban barátaival együtt az a terv foglalkoztatta, hogy a francia Marianne című népszerű lap példájára megindítják a Nyugatellenfolyóiratát.
1933-ban lapja Berlinbe küldte; itt nyomon követte Hitler hatalomátvételét. Hitelesen és példás bátorsággal számolt be a nácizmus valóságáról; a Messiás a Sportpalastban az egyik legremekebb m. antifasiszta írás s egyben Hitler-paródia.
1934-ben megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak 1. kötete; egyszeriben a m. próza élvonalába került, a legnevesebb kritikusok méltatták elismeréssel önéletírását; Illyés Puszták népe című szociográfiájával és Kassák Lajos Egy ember élete című regényével állították egy sorba.
Kosztolányi Dezső halála után Márai a Pesti Hírlap munkatársa lett, Vasárnapi krónikái (kötetben 1943) keresettek voltak. 1941-ben Kassa visszacsatolása után ellátogatott szülővárosába, tapasztalatairól „őrjáratában” számolt be; Kaland 1940 című darabjának sikere után Vojnits-díjat kapott.
1942-ben az MTA levelező, 1945-től rendes tagja. A. második világháború utolsó éveit visszavonultságban töltötte, jórészt irodalmi tevékenységének élt. Megállás nélkül írta Naplóját 1946. A főváros ostroma elől Leányfalura menekült.
1945-46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett. Hazatérve adta ki Sértődöttek 1947-48 című regényét, harmadik kötetét azonban bezúzták.
1948-ban Svájcba utazott. 1950-ben Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le; 1957-ben amerikai állampolgár lett. A nyugati magyar irodalom csoportosulásaiban nem vett részt. Idejének java részét megosztotta Európa és az USA között.
1956-ban az októberi forradalom hírére Münchenbe ment, de ott már a szovjet bevonulásról értesült. 1968-tól Salernóban (Olaszország), 1979-től San Diegóban élt. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Felesége és fia halála után szegénységben, betegen élt, törődött egészsége miatt alig tudta ellátni magát.
Önkezével vetett véget életének az Egyesült Államokbeli San Diegóban, 1989. február 21-én.
1989-ben posztumusz visszaállították MTA tagságát, 1990-ben Kossuth-díjat kapott.
Bár tehetséges lírikusnak indult, költészetét maga is kicsit szkeptikusan szemlélte. A Verses könyvben 1945 azonban kitűnő versek is akadnak, a Halotti beszéd 1950 pedig a magyar líra kiemelkedő remeklése, a hazátlanság és a kivetettség fájdalmának kivételes hitelű megszólaltatása.
Cikkeiben azt a hagyományt követte, melyet Kosztolányi Dezső képviselt a legmagasabb színvonalon, szinte minden jelentős kulturális eseményhez hozzászólt, s figyelemmel kísérte az európai politikai élet változásait is. Szemléletét a polgári liberális hagyomány hatotta át, szívósan küzdött a polgári életértékek megmaradásáért.
Színművei közül a Kalandot a Nemzeti Kamara Színház mutatta be, A kassai polgárokat 1942 a Nemzeti Színház. Regényei váltakozó színvonalúak. A zendülők 1930, az Egy polgár vallomásai, a Féltékenyek és a Sértődöttek alkotják az egyik sort. Ezekben a polgár szerepe mellett tesz hitet, nagy erővel ábrázolja az erőszak és a tömegszellem romboló hatását. Élete végén A Garrenek műve (1-2, Torontó, 1989) címmel rendezte őket ciklussá (a Sértődöttek bezúzott kötetével együtt), így is jelezve összetartozásukat.
Regényei között igazi stílusbravúrok is akadnak, mint a Szindbád hazamegy 1940 és a Vendégjáték Bolzanóban 1940.
Külön fejezetét alkotják életművének Naplói, ezekben fél szemmel már utókorára tekintve értelmezte a művészetet, ismételten szembeszállva a tömegkultúrával, a reklámmal és a giccsel, különös erővel fogalmazva meg életének vezérgondolatát: a művész sosem lehet áruló.
Elsősorban személyesen megélt élményeiről és azok gondolati következményeiről szólt igazi átütő erővel. A próza terének és cselekményének megteremtésével sokat küzdött, elsősorban azért, mert nehezen szakadt el a valóságtól, mint a történet hitelesítőjétől. Élete végéig meg-megkísértette a kétség: vajon jó regényeket, elbeszéléseket írt-e, s nem kizárólag az önéletírás az igazi terepe-e. Nagy hatást tett rá Spengler A Nyugat alkonya című könyve, úgy vélte, kötelessége védelmeznie és őriznie a polgári világ értékeit. Remek írásaiban bírálta a nacionalizmus és a faji gondolat különféle megnyilatkozásait, s az írói függetlenség eszménye mellett kötelezte el magát. Ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a magukat liberálisnak valló nyugat-európai államok végzetes hibát követnek el gyarmatosító politikájukkal. Istenek nyomában 1927 című útirajzában az újságíró szemével, de a történetbölcselő távlatlátásával számol be közel-keleti élményeiről. Már ebben a könyvében teljes érettséggel jelent meg később sokak által csodált előadásmódjának szépsége, választékossága, költői emelkedettsége.
Franciaországból hazatérve Budán, a Krisztinavárosban telepedett le. Szülővárosa és ez a városrész sok művének hátterében megjelenik. Korai regénykísérletei közül A zendülők 1930 a legérettebb, ebben a kor európai irodalmának egyik jellegzetes témáját, a fiatalok lázadását dolgozta föl, s irodalomeszményét is megfogalmazta: e szerint a műalkotás megszületésének okát nem lehet pontosan felderíteni, s az alkotás elidegenedik írójától. Az irodalmat szent és titokzatos ügynek, a germán és szláv tenger metszéspontján alkotó magyar író igazi hazájának pedig a nyelvet tekintette. A függetlenség kérdése már ekkor erősen foglalkoztatta, népszerű kutyaregénye, a Csutora 1932 is erről az eszményről szól. A nemzet vonatkozásában általánosítva e kérdéskört leleplező iróniával ábrázolta a hitlerizmus térhódítását Az Újságban ekkortájt megjelent cikkeiben, melyeknek alaphangja a veszélyeztetett szellem védelme s a józan távolságtartás a barbárság minden megjelenési formájától.
Ez a gondolat első összegző művében, az Egy polgár vallomásaiban 1934-35 is megjelenik. „Pályájának egyik mérföldköve e kötete, ugyanazt sikerült megvalósítania, amit Kassák Lajosnak az Egy ember életében és Illyés Gyulának a Puszták népében: már-már szociografikus hitellel, ugyanakkor emelkedetten őszinte pátosszal vallotta meg osztálya, a polgárság iránt érzett elkötelezett hűségét. Az ő polgára, a dolgos, szorgos, könyvtornyok bástyái mögé húzódó, független és megvesztegethetetlen országépítő talán sosem létezett a valóságban. Alakjába belélehelte életének addig szerzett tapasztalatait s azt a reményt is, hogy ez a kultúrateremtő és -szerző réteg sosem léphet le a történelem színpadáról.” (Rónay László)
Az Egy polgár vallomásai - egy pontosan nem részletezett - polgári életmodell apoteózisa és kritikája egyszerre. Az első rész szociográfia, fejlődési regény és vallomás egyszerre. Az elbeszélő, miközben szociográfiai pontossággal tudósít egy meg nem nevezett város életéről és társadalmi viszonyairól, valójában a személyiség útját keresi, mely végső céljában önmagunk felé vezet.
Némiképp „regényesítve” ugyanezt a meggyőződését fejtette ki Féltékenyek 1936 című regényében. E műve más szempontból is igen fontos állomása írói pályájának: teljes érettségében bontakozik ki benne Márai szimbólumteremtő művészete. Bár a cselekmény előterében egy családot látunk, melynek életét, tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolatát alapvetően változtatja meg a családfő haldoklása és halála, legalább ennyire fontos az a bonyolult viszonyrendszer, amely a szereplőket a Városhoz, annak múltjához és jelenéhez fűzi. A Város lakóit, akárcsak a bibliai választott népet, leigázzák az idegenek, életük ettől a pillanattól mintha a bűnbeesés után peregne, de akik erőt merítenek a múltból, tudják, hogy a bűn legyőzhető, s eljuthatnak a tisztaságnak abba az állapotába, amelyet a zene jelképez. A regénynek egyik fontos eleme a valóság mögött rejlő titok, amely épp úgy befolyásolja a hősök gondolatait és tetteit, mint a hétköznapi tények.
A Féltékenyek Márai egyik leglíraibb regénye, magaslatára csak a 40-es évek elején irt Vendégjáték Bolzanóban és a Krúdy Gyula utolsó napját felelevenítő, kivételes beleéléssel megírt Szindbád hazamegy című regénnyel jutott föl, a köztes évek inkább hangpróbákkal teltek, s a háború éveiben sem sikerült igazán jó regényt alkotnia, bár A gyertyák csonkig égnek 1942 igen népszerű napjainkban is. A legtöbb idegen nyelvre lefordított kisregény egy éjszakai beszélgetés keretében idézi föl a múltat, egy szerelem történetét.
A háború alatt egyre erősebb lett az a meggyőződése, amelyet korábbi „őrjárataiban” is hangoztatott: a régi Európa halálos sebet kapott, s az a nagy kérdés, vajon az „új” mit és mennyit őriz meg hagyományos értékeiből. A kérdés felvetése arra ösztönözte, hogy közvetlenebb műfajt alakítson ki, amely arra is alkalmat ad, hogy az eseményekre azonnal reagálhasson, megőrizve az elfogulatlan ítélkező távolságtartását. E célzattal kezdte írni Naplóját (1946). Első kötetében 1943 és 1944 eseményeit örökítette meg, kérlelhetetlen őszinteséggel ábrázolta a történések nyomán kialakított véleményét, gondolatait. A műfajt élete végéig művelte; a naplóíró Márai legalább olyan jelentős, mint a regényíró.
Naplói kifejezetten irodalmi szándékú alkotások. Ennek bizonysága, hogy anyagát szigorúan megrostálta. Megragadó feljegyzéseinek iróniája, s növekvő nosztalgiája, melyet ugyanakkor igen keményen bírált szülőföldje iránt érzett. A mindennapjairól, találkozásairól, olvasmányairól, reflexióiról számot adó Márai igazi közege az irodalom volt, a magányos lélek univerzuma, amelynek érintetlenségét konok kitartással védelmezte. Kevés írója van századunknak, akinek ez ennyire sikerült volna. Márainak végvára az irodalom, a kultúra, amelynek évezredes értékei közé húzódva szemlélte fájdalmasan az elüzletiesedő világot és az erkölcsök relativizálódását. 1948-as emigrációja után évekig Európában élt még, aztán az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, az itteni életformához és életszemlélethez azonban nem tudott alkalmazkodni. Nem véletlen, hogy egyetlen itt írt regénye sem itt játszódik, annál megejtőbb az olasz környezetet idéző San Gennaro vére 1951, amelyben a titokzatos idegen áll a középpontban, de körülötte szinte tapinthatóan jelennek meg a tengerparti városka hétköznapjai, lakói s a rejtelmes csoda, amint Szent Januáriusz vére az év egyetlen napján buzogni kezd. Márainak ez a műve a tradicionális európai regényhagyomány egyik utolsó darabja.
Európa és az európai ember iránt érzett szeretetének hiteles dokumentuma. Föld, föld!... 1971 című önvallomásában sem lép ki a hagyományos elbeszélő mód kereteiből, e könyve mégis életművének egyik csúcspontja, a naplók betetőzése. A Föld, föld!-ben összegzi mindazokat a hatásokat, amelyek segítették írói egyénisége kialakításában, s önmaga számára is igazolja, hogy el kellett hagynia Magyarországot, ahol a keleti gondolkodásmód és a diktatúra megszüntette a polgári életformát, és megtagadta azokat a hagyományokat, amelyeket útmutatóinak vélt. Némi nosztalgiával búcsúzott a háború sebei által éktelenített környezetétől, amelyet oly jól ismert, s amelynek utcái, terei és házai kedves íróinak emlékét őrizték, ahol arctalan, de hű olvasói éltek, s ahol titokzatos kapcsolat fűzte egybe az írót és olvasóját. Ez a közeg adta írósága értelmét. Ennek megszűnésével inkább új hazát választott, a magány szorongató szabadságát s egyfajta társtalanságot, amelyet csak olvasmányai és emlékei oldottak valamelyest. Azok a könyvek, tapasztalatok, amelyekről naplóiban ír, a magányos ember univerzumát alkotják. Olyan emberét, aki sosem békélt meg a civilizáció álhumanizmusával, és konok kitartással védelmezte európaisága eszményeit. „Most megértettem, hogy én - ebben a környezetben, a jólmenő íróság keretében - soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott… Mi? Az hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt.” (Föld, föld!)
VIRÁG BENEDEK
(1752–1830.)
Virág Benedek.
Volt e nemzetnek a mult század utóbbi felében egy szomoru korszaka, mellyben ha „Virágok” nem élnek: a honszeretet, a hazai nyelv iránti hő ragaszkodás, a nemzeti önérzet, nagylelküség és vitézség – a magyarnak ezen fényes, ősi tulajdonai, a nagyobb résznél talán végkép kihaltak volna. Sokat hallottunk mai korbeli iróink hatásáról beszélni s minduntalan halljuk a hivatkozást a nagy közönség mindig növekedő figyelmére, melylyel az irodalmi mozgalmakat folytonosan kiséri és elősegíti. Ezt elismerni, bizonyosan örömére válik minden magyar embernek.
De az is bizonyos, hogy a mult századból a jelenbe átjött, keményebb alkotásu irodalmi bajnokoknak legkevesebb okuk sincs, hatás tekintetében a jelenkori irodalommal az összehasonlitást kerülni.
A hatás nem volt olly zajos, de szivre, lélekre, érzületre ellenállhatlan hatalommal szóló. Mert csaknem kiszámithatlan, mennyit lenditettek az átalános lelketlenség kietlen korszakában amaz első bátor uttörők gonddal dolgozott müvei édes hazánk elhanyagolt nyelvén, mennyi nemes érzést ébresztettek eleven életre a szunnyadó nemzet keblében; midőn taniták, hogy a hazát, dicsőséget, jó hirt nem puszta szóval, hanem tettekben, áldozattételekkel kell szeretni; midőn a lelketlenséget, hazafiutlanságot, pártoskodást, hamis önérzetet, elpuhulást, koruk erős kifejezésével, nemzetünk fenéjének nevezék el!
S minő hatással kelle birni a kedélyekre az oly nemü müveknek, minő p. o. Virág Benedek ismeretes ódája:
A kényes szenvedőhöz.
Békételen sziv! mit panaszkodol?
A durva lánczok s tömlöczök a nemes
És fényes erkölcsöt homályba
Rejtik ugyan, de le nem gyalázzák.
Míg büntelen türsz, fenmarad érdemed,
S való örömmel tartja reményedet.
De a hazáért halni szép dicsőség; –
Csak ne fakadj alacsony panaszra.
Virág Benedek született 1752-ben Nagy-Bajomban Somogymegyében. Iskoláit Kanizsán, Pécsett s Pesten végezte. Az akkor létezett pálosok (paulinusok) szerzetébe lépvén, mindjárt fölszenteltetése után 1781-ben a székesfehérvári gymnasium tanárává lett, hol már akkor nagy mértékben ébresztette az ifjuságban, a római klassikusok tanulmányozása alkalmával, a magyar költészet iránti szeretetet.
A pálosok szerzete 1786-ban ugyan eltöröltetett, Virág mindazáltal tovább folytatta tanári hivatalát 1794-ig, midőn betegeskedése miatt tanszékéről lelépvén, Pestre tette át a lakását, hol egy ideig nevelőséggel foglalkozott. Azonban ez is nehezére esett gyöngélkedő egészségének, ezt is abban hagyá s elhatározá, hogy csupán a tudományoknak s kedvencz hajlamainak fog élni. Pestről átköltözött az olcsóbb és csendesebb Budára, hol élte fogytáig lakott, szegényes viszonyok között ugyan, de nemes függetlenségben, folytonosan munkálkodva s nemzetünk jobb jövője iránt táplált reményeinek valósitásán dolgozva.
Virág Benedeknek szakadatlan munkássága közepett, kevés igényei voltak az élet iránt. Dolgozó asztalánál könnyen felfedé a világ hivságait. Egyedüli biztos jövedelme azon 300 forint volt, mellyet mint a pálosok eltörlött szerzetének tagja a vallási alapból nyugdijképen huzott. Munkái sem sokat jövedelmeztek; azokat Pyber Benedek és Kondé Benedek adták ki saját költségeiken, s nem szükség mondanunk, minő csekélyek lehettek azon összegecskék, mellyek az akkori idők szerint mint tiszteletdijak s könyvei eladásából folyó jövedelem az ő rendelkezése alá kerültek. De azért a munkás, szerény férfiu könnyen türé a nélkülözéseket. Azért ő segedelmet soha senkitől nem kért s legfölebb baráti kedveskedések szine alatt lehetett némi apró ajándékok elfogadására birni. Pedig rajta is beteljesült azon közmondás, hogy „a szegényt még az ág is huzza.” 1810-ben történt, hogy egy budai tüzvész alkalmával csaknem mindene elégett, a mi között különös veszteség volt reá nézve az általa kiadott „Magyar Századok” czimű becses történeti munkája első kiadásának nála felhalmozott példányai.
Virág Benedek azon iróink közé tartozik, kik kiválólag a nyelvcsinra, tisztaságra forditák figyelmöket, kik u. n. classicitásra törekedtek. Verses művei között kitünőek az Ódák és Epistolák (levelek), őt nevezik különösen a magyar hérosi óda teremtőjének. Műveiben lyrai lágyság, majd férfias erő és komolyság és sok satyricus guny is vegyül.
Számos, és különböző időkben megjelent eredeti költői művein kivül egy érdeme van különösen Virág Benedeknek, mellyet mindenki méltányolni fog, ki a régi klassikusok örök becsü műveiről fogalommal bir. A római remekirókat jobban nem értette s azok forditásában több szerencsével nem járt el senki nálánál. Forditásai Cicero után a magyar prózai előadás legszebb példányai közé tartoznak. Hogy pedig elődei közül egy sem fogta fel ugy Horatiust, mint ő, kinek valódi szellemrokona lett, kivel lelke egészen összeforrt, azt fényesen igazolá. Müveit részenkint, egyes füzetekben adta ki, ugy hogy 1801-től kezdve 1824-ig Horatius összes müvei Virág forditása szerint külön kötetekben is teljesen megjelentek (Levelek 1815, Satirák 1820, Ódák 1824). „E munka által – mondja Toldy Ferencz az ő irodalomtörténetében – Virág homályt vont minden elődeire, – mind szépségre; s bár a sebesen haladó idők e forditást is sok részben elavitották, szerencsésb utódját még mind e napig várja.”
Munkássága nagy részét 1825 után ujra a „Magyar Századok” foglalták el. Ez azon becses történelmi műve, mellyet krónikák, az ország és egyház törvénykönyvei, s teljes hitelü levelek és okmányok után nagy gonddal és fáradsággal állita össze, s mellyet most is gyönyörrel olvashat mindenki. E munkáját a korábbi években elkészült első köteten tul is folytatni s a mohácsi vésznapig kiterjeszteni kivánta, de – kifogyott az időből.
Erejét hanyatlani érzé, de azért lelki vidámsága nem hagyá őt el soha, a mit a munkás élet egyik fő áldásának tapasztalhatunk számtalan embernél. S fentartotta lelke ruganyosságát a remény, hogy nemzetének rég álmodott szebb napjai fel fognak végre virradni. Igy lőn, hogy a különben gyöngélkedő férfiu életének 78-ik évét érte el. S miután boldogitó reményeinek egy részét, a fölébredt nemzedék között, csakugyan valósulva láthatta volna a tisztes aggastyán, honfitársaink áldása között hunyta be örökre szemeit 1830. január 30-án, a midőn budai magányában, segély és tanú nélkül, hirtelen gutaütés vetett végett életének.
A meleg keblü Horvát István e szavakkal fejezi be Virág Benedek feletti necrologját:
„Virág nevére mindenkor meg fognak rezzenni az alacsony lelküek s mi pedig éltünk végső perczentéseig mindig azt fogjuk a halhatatlan érdemű férfiuról mondani, hogy nálánál hivebb jobbágyot, buzgóbb hazafit, tisztább eszü tudóst, értelmesb, szelidebb és nemesb lelkü embert soha sem ismertünk.”
Az elhunyt hazafit a közméltánylat kisérte sirjába – örömmel jegyezzük még ide a kegyelet egy nemes példáját. Virág Benedek holt tetemeit Ürményi József volt statusminiszter özvegye, a nemes keblü Komjáti Anna temettette el saját költségein. A temetést roppant kesergő sokaság követte a Krisztina-városi sirkertig, hol hű tanitványa s barátja Reseta János kőkereszttel jelölé nyughelyét.
E sorok irása közben önkénytelenül elménkbe tolulnak az e lapok mult számában jellemzett franczia költő és Virágunk életviszonya, jelleme s kimulása közti hasonlóságok s különbségek – de az összehasonlitást a nyájas olvasóra bizzuk.
Virág Benedek.
Volt e nemzetnek a mult század utóbbi felében egy szomoru korszaka, mellyben ha „Virágok” nem élnek: a honszeretet, a hazai nyelv iránti hő ragaszkodás, a nemzeti önérzet, nagylelküség és vitézség – a magyarnak ezen fényes, ősi tulajdonai, a nagyobb résznél talán végkép kihaltak volna. Sokat hallottunk mai korbeli iróink hatásáról beszélni s minduntalan halljuk a hivatkozást a nagy közönség mindig növekedő figyelmére, melylyel az irodalmi mozgalmakat folytonosan kiséri és elősegíti. Ezt elismerni, bizonyosan örömére válik minden magyar embernek.
De az is bizonyos, hogy a mult századból a jelenbe átjött, keményebb alkotásu irodalmi bajnokoknak legkevesebb okuk sincs, hatás tekintetében a jelenkori irodalommal az összehasonlitást kerülni.
A hatás nem volt olly zajos, de szivre, lélekre, érzületre ellenállhatlan hatalommal szóló. Mert csaknem kiszámithatlan, mennyit lenditettek az átalános lelketlenség kietlen korszakában amaz első bátor uttörők gonddal dolgozott müvei édes hazánk elhanyagolt nyelvén, mennyi nemes érzést ébresztettek eleven életre a szunnyadó nemzet keblében; midőn taniták, hogy a hazát, dicsőséget, jó hirt nem puszta szóval, hanem tettekben, áldozattételekkel kell szeretni; midőn a lelketlenséget, hazafiutlanságot, pártoskodást, hamis önérzetet, elpuhulást, koruk erős kifejezésével, nemzetünk fenéjének nevezék el!
S minő hatással kelle birni a kedélyekre az oly nemü müveknek, minő p. o. Virág Benedek ismeretes ódája:
A kényes szenvedőhöz.
Békételen sziv! mit panaszkodol?
A durva lánczok s tömlöczök a nemes
És fényes erkölcsöt homályba
Rejtik ugyan, de le nem gyalázzák.
Míg büntelen türsz, fenmarad érdemed,
S való örömmel tartja reményedet.
De a hazáért halni szép dicsőség; –
Csak ne fakadj alacsony panaszra.
Virág Benedek született 1752-ben Nagy-Bajomban Somogymegyében. Iskoláit Kanizsán, Pécsett s Pesten végezte. Az akkor létezett pálosok (paulinusok) szerzetébe lépvén, mindjárt fölszenteltetése után 1781-ben a székesfehérvári gymnasium tanárává lett, hol már akkor nagy mértékben ébresztette az ifjuságban, a római klassikusok tanulmányozása alkalmával, a magyar költészet iránti szeretetet.
A pálosok szerzete 1786-ban ugyan eltöröltetett, Virág mindazáltal tovább folytatta tanári hivatalát 1794-ig, midőn betegeskedése miatt tanszékéről lelépvén, Pestre tette át a lakását, hol egy ideig nevelőséggel foglalkozott. Azonban ez is nehezére esett gyöngélkedő egészségének, ezt is abban hagyá s elhatározá, hogy csupán a tudományoknak s kedvencz hajlamainak fog élni. Pestről átköltözött az olcsóbb és csendesebb Budára, hol élte fogytáig lakott, szegényes viszonyok között ugyan, de nemes függetlenségben, folytonosan munkálkodva s nemzetünk jobb jövője iránt táplált reményeinek valósitásán dolgozva.
Virág Benedeknek szakadatlan munkássága közepett, kevés igényei voltak az élet iránt. Dolgozó asztalánál könnyen felfedé a világ hivságait. Egyedüli biztos jövedelme azon 300 forint volt, mellyet mint a pálosok eltörlött szerzetének tagja a vallási alapból nyugdijképen huzott. Munkái sem sokat jövedelmeztek; azokat Pyber Benedek és Kondé Benedek adták ki saját költségeiken, s nem szükség mondanunk, minő csekélyek lehettek azon összegecskék, mellyek az akkori idők szerint mint tiszteletdijak s könyvei eladásából folyó jövedelem az ő rendelkezése alá kerültek. De azért a munkás, szerény férfiu könnyen türé a nélkülözéseket. Azért ő segedelmet soha senkitől nem kért s legfölebb baráti kedveskedések szine alatt lehetett némi apró ajándékok elfogadására birni. Pedig rajta is beteljesült azon közmondás, hogy „a szegényt még az ág is huzza.” 1810-ben történt, hogy egy budai tüzvész alkalmával csaknem mindene elégett, a mi között különös veszteség volt reá nézve az általa kiadott „Magyar Századok” czimű becses történeti munkája első kiadásának nála felhalmozott példányai.
Virág Benedek azon iróink közé tartozik, kik kiválólag a nyelvcsinra, tisztaságra forditák figyelmöket, kik u. n. classicitásra törekedtek. Verses művei között kitünőek az Ódák és Epistolák (levelek), őt nevezik különösen a magyar hérosi óda teremtőjének. Műveiben lyrai lágyság, majd férfias erő és komolyság és sok satyricus guny is vegyül.
Számos, és különböző időkben megjelent eredeti költői művein kivül egy érdeme van különösen Virág Benedeknek, mellyet mindenki méltányolni fog, ki a régi klassikusok örök becsü műveiről fogalommal bir. A római remekirókat jobban nem értette s azok forditásában több szerencsével nem járt el senki nálánál. Forditásai Cicero után a magyar prózai előadás legszebb példányai közé tartoznak. Hogy pedig elődei közül egy sem fogta fel ugy Horatiust, mint ő, kinek valódi szellemrokona lett, kivel lelke egészen összeforrt, azt fényesen igazolá. Müveit részenkint, egyes füzetekben adta ki, ugy hogy 1801-től kezdve 1824-ig Horatius összes müvei Virág forditása szerint külön kötetekben is teljesen megjelentek (Levelek 1815, Satirák 1820, Ódák 1824). „E munka által – mondja Toldy Ferencz az ő irodalomtörténetében – Virág homályt vont minden elődeire, – mind szépségre; s bár a sebesen haladó idők e forditást is sok részben elavitották, szerencsésb utódját még mind e napig várja.”
Munkássága nagy részét 1825 után ujra a „Magyar Századok” foglalták el. Ez azon becses történelmi műve, mellyet krónikák, az ország és egyház törvénykönyvei, s teljes hitelü levelek és okmányok után nagy gonddal és fáradsággal állita össze, s mellyet most is gyönyörrel olvashat mindenki. E munkáját a korábbi években elkészült első köteten tul is folytatni s a mohácsi vésznapig kiterjeszteni kivánta, de – kifogyott az időből.
Erejét hanyatlani érzé, de azért lelki vidámsága nem hagyá őt el soha, a mit a munkás élet egyik fő áldásának tapasztalhatunk számtalan embernél. S fentartotta lelke ruganyosságát a remény, hogy nemzetének rég álmodott szebb napjai fel fognak végre virradni. Igy lőn, hogy a különben gyöngélkedő férfiu életének 78-ik évét érte el. S miután boldogitó reményeinek egy részét, a fölébredt nemzedék között, csakugyan valósulva láthatta volna a tisztes aggastyán, honfitársaink áldása között hunyta be örökre szemeit 1830. január 30-án, a midőn budai magányában, segély és tanú nélkül, hirtelen gutaütés vetett végett életének.
A meleg keblü Horvát István e szavakkal fejezi be Virág Benedek feletti necrologját:
„Virág nevére mindenkor meg fognak rezzenni az alacsony lelküek s mi pedig éltünk végső perczentéseig mindig azt fogjuk a halhatatlan érdemű férfiuról mondani, hogy nálánál hivebb jobbágyot, buzgóbb hazafit, tisztább eszü tudóst, értelmesb, szelidebb és nemesb lelkü embert soha sem ismertünk.”
Az elhunyt hazafit a közméltánylat kisérte sirjába – örömmel jegyezzük még ide a kegyelet egy nemes példáját. Virág Benedek holt tetemeit Ürményi József volt statusminiszter özvegye, a nemes keblü Komjáti Anna temettette el saját költségein. A temetést roppant kesergő sokaság követte a Krisztina-városi sirkertig, hol hű tanitványa s barátja Reseta János kőkereszttel jelölé nyughelyét.
E sorok irása közben önkénytelenül elménkbe tolulnak az e lapok mult számában jellemzett franczia költő és Virágunk életviszonya, jelleme s kimulása közti hasonlóságok s különbségek – de az összehasonlitást a nyájas olvasóra bizzuk.
Forrás: http://epa.oszk.hu
2011. március 25., péntek
ŐZE LAJOS
Életrajza:
Adatok:
1956 - elvégzi a Színművészeti Főiskolát
1956-1959 - Miskolci Nemzeti Színház tagja
1959-1984 - Nemzeti Színház tagja
Adatok:
1956 - elvégzi a Színművészeti Főiskolát
1956-1959 - Miskolci Nemzeti Színház tagja
1959-1984 - Nemzeti Színház tagja
Életrajza:
Valachi Anna:
A Színjátékos életeiA főszerepben: Őze Lajos (Hunga-Print Kiadó, Budapest, 1993)
- Részletek -
Előszó
Őzéről könyvet? Nehezen tud meg róla bármit is! - próbáltak lebeszélni meglepően egybehangzó - tehát megfontolandó érvekkel - pályatársai.
Öntörvényű volt. Titokzatos. Befelé forduló. Csak a szerepeiben tárulkozott föl. Ha nem játszott, nem viselkedett színészként. Rejtély, mikor tanult szerepet, mikor szerezte meglepően sokoldalú műveltségét, naprakész tájékozottságát. Senki nem tudta, honnan meríti lenyűgözően életteli megfigyeléseit az emberekről, szerep-énjei kimeríthetetlen nyersanyagáról. Nem adta ki magát senkinek. Úgy ment el, ahogyan jött: némán, jelentőségteljesen, ismeretlenül.
Enni eltántorítási kísérlet valóságos szenvedéllyé fokozta kíváncsiságomat e kivételes színész - pontosabban, ahogy önmagát nevezte: Színjátékos - iránt. Hiszen személyes találkozásaink során - amikor a budapesti Nemzeti Színházban (stúdiósként) és Gyulán (már újságíróként) a közelében dolgozhattam - magam is vonzóan talányosnak, már-már kifürkészhetetlennek találtam nagy formátumú egyéniségét.
Nyomozni kezdtem utána. Kifaggattam kollégáit, családtagjait, ismerőseit. Föllapoztam interjúit, a róla írt kritikákat. Meghallgattam önvallomásait. S természetesen újra megnéztem jó néhány - a technika segítségével fölidézhető - alakítását. [...] A József Attila-i receptet követtem, s "mások tükrében" igyekeztem fölfedezni az ember és a művész értékeit. [...]
Ez a krónika nem csupán egy színész életrajza, hanem egyúttal közvetett kor- és színháztörténet is. Hiszen a legelszántabb különvilág-építgető is csak a történelem adott mozgásterében valósíthatja meg - vagy sem - céljait. Ilyenformán elképzelhető, hogy az alábbi élet-rekonstrukcióban Őze Lajos kortársai közül sokan saját sorsukra ismernek. [...]
Tartozunk neki e maradandónak szánt posztumusz emlékművel, amelyhez - immár holtában, s föltehetően mélységesen szándéka ellenére - ő állt modellt.
De tartozunk e könyvvel egy egész nemzedéknek is, amelynek tagjai a "fényes szellők" hajtóerejétől felröptetve kerültek e reflektorvényes pályára (vagy más, gyökérátültetésre kényszerítő élethelyzetbe), ahol egy új világot véltek meghódítani - ám a mesterségesen fölgyorsított történelmi kiválasztódás előidézte lelki roncsolódást egy életen át nem tudták kiheverni.
Valachi Anna
"Tersánszky Józsi Jenő bácsinak egyszer azt mondták egy riport kapcsán: >Jenő bácsi, magának KÉT ÉNJE van.< Mire az öreg azt mondta: >Akkor valami baj lehet velem, akkor én elpusztultam. Mert nekem kilencéves koromban már HAT volt; akkor hova lett a másik négy...?< Hát ha neki hat volt, akkor nekem NÉGYSZÁZ van..."(Őze Lajos)
2011. március 22., kedd
SISSY , MAGYARORSZÁG KIRÁLYNÉJA
SISSY, MAGYARORSZÁG KIRÁLYNÉJA
Csodagyerekként született, az élet megtépázta - már 110 éve halott Sisi
Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné halála megrendítette a világot, hatalmas temetést kapott, a magyar országgyűlés is törvénybe iktatta emlékét
Korának legszebb királynéja volt, tragédiákkal teli élete már a kortársak képzeletét megragadta, halála után pedig legenda lett a száztíz éve, 1898. szeptember 10-én elhunyt Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné, akit inkább Sissi (Sisi) néven ismer az utókor.
Miksa bajor herceg és Mária Ludovika hercegnő harmadik gyermeke 1837. december 24-én egy foggal született Münchenben. Hét testvérével Possenhofen kastélyában nevelkedett, jól lovagolt, úszott, hegyet mászott és apjához hasonlóan fütyült az etikettre. 1853-ban elkísérte édesanyját és nővérét, I. Ferenc József osztrák császár jövendő jegyesét Ausztriába, ám a találkozón a fiatal uralkodó a kiszemelt menyasszony helyett a tizenöt éves Erzsébetbe szeretett bele.
A Habsburg-dinasztiában szokatlan szerelmi házasságot 1854. április 24-én kötötték meg Bécsben. Erzsébet egy olyan világba csöppent, ahol a külsőség és a származás volt a legfontosabb, aminek nem tudott és nem is akart megfelelni.
Magányát csak növelte az udvar ellenséges viselkedése, egészségét megviselte, hogy négy év alatt három gyermeket szült (Rudolf, a várva várt trónörökös harmadikként, 1858-ban jött a világra), ráadásul elsőszülöttje, Zsófia kétéves korában meghalt. A lesújtott császárné már enni sem akart, kedélye depresszióssá vált, így orvosa külföldre küldte gyógyulni, s az utazgatást befejezve Bécs helyett apja bajorországi kastélyába ment.
Magányát csak növelte az udvar ellenséges viselkedése, egészségét megviselte, hogy négy év alatt három gyermeket szült (Rudolf, a várva várt trónörökös harmadikként, 1858-ban jött a világra), ráadásul elsőszülöttje, Zsófia kétéves korában meghalt. A lesújtott császárné már enni sem akart, kedélye depresszióssá vált, így orvosa külföldre küldte gyógyulni, s az utazgatást befejezve Bécs helyett apja bajorországi kastélyába ment.
A távol töltött évek alatt Erzsébet határozott és öntudatos lett, ráébredt szépségére és az abban rejlő erőre, s megtanulta érvényesíteni akaratát. Bizalmasa, a kecskeméti köznemes Ferenczy Ida ismertette meg vele Andrássy, Deák, Széchenyi kiegyezéspárti eszméit, s Sissi az uralkodónak írt több levelében is a kiegyezés mellett érvelt. Az 1867-es kiegyezés létrejöttekor hihetetlenül boldog volt, Ferenc József koronázásakor a magyarok rajongásig szeretett királynéja lett. Az ország - régi hagyomány szerint - ajándékot adott a királynak: a gödöllői Grassalkovich kastélyt. E hely Korfu mellett Erzsébet igazi otthonává vált, aki kedvelte a magyarokat, megtanulta nyelvünket, s a gödöllői kastély lovardája is segítette ambícióját, hogy ő legyen Európa legkiválóbb hölgylovasa.
Halála megrendítette a világot, hatalmas temetést kapott, a magyar országgyűlés törvénybe iktatta emlékét. A főváros köztéri szobrot állított emlékezetére, utcákat, tereket, Duna-hidat neveztek el róla.Rudolf trónörökös 1899-es öngyilkossága teljesen lesújtotta, ezután mindig fekete ruhát viselt. Korfu szigetén méregdrága kastélyt építtetett Achileion néven, életének hátralévő éveit egyre magányosabban, depressziótól űzve, inkognitóban utazgatva töltötte.
1898. szeptember 10-én Hohenembs grófnő néven udvarhölgyével igyekezett a genfi kikötőbe, amikor egy olasz anarchista, Luigi Lucheni tűhegyes reszelőt döfött mellébe. A császárné még felszállt a hajóra, de hamarosan rosszul lett, s másfél óra múlva szállodájában halt meg.
Forrás : mtv
Képek: Vasárnapi újság 1898 szeptember 16
RÁCZ VALI
RÁCZ VALI
Rácz Vali közkedvelt magyar színész- és énekesnő, aki a 30-as évek végén és a 40-es évek elején élte fénykorát előadóművészként. Amellett, hogy rendszeres fellépője volt a zenés kluboknak, lemeze jelent meg, s emellett 20 filmben is szerepet kapott. Elbűvölő kinézete és szexepile hozzásegítette, hogy a "magyar Marlene Dietrichként" emlegessék.
1911. december 25-én született a dél-dunántúli Gölle községben mélyen katolikus szülők egyetlen gyermekeként. Apja a falu iskolájának kántortanítója volt. Miután befejezte tanulmányait Kaposvár katolikus gimnáziumában Budapestre költözött, s a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanult. Nem sokkal az érettségi után - a mezzoszoprán hangjának köszönhetően - kisebb filmszerepeket kapott énekesként, nem sokkal azután pedig a kor népszerű dalszerzői írtak számára hatalmas slágereket.
A II. világháború idején ő volt a Keleti Fronton harcoló magyar csapatok kedvence. 1944. áprilisában, amikor a náci csapatok megszállták Magyarországot, s megkezdték az ország zsidó lakosságának kitelepítését, Vali érintetté vált: zsidó barátait rejtegette elegáns villájában Budapesten. Ez év áprilisa és novembere között öt zsidó élt ott titokban, ameddig véletlenül az egyik menekült férje le nem buktatta. A magyar titkosrendőrség letartóztatta, és fogvatartották a székhelyükön, a hírhedt Hotel Majestic-ben, ahol a foglyokat kihallgatták és gyakran meg is kínozták, mielőtt elszállították őket a munkatáborokba vagy nyilvánosan kivégezték.
Segítői közbejárására megmenekült a kivégzéstől, s végül elengedték. A zsidók, akiket bújtatott sikeresen megúszták az elfogatást, és mindannyian túlélték a háborút, némelyikük később Izraelbe emigrált. 1991-ben, majdnem fél évszázaddal a történtek után a jeruzsálemi Yad Vashemben a Holokauszt Mártírjaira és Hőseire Emlékezés Hatósága az "Igazságos a Nemzetek Között" címet adományozta neki.
1946-ban Rácz Vali összeházasodott az író és újságíró Halász Péterrel. Fiuk, Valér 1950-ben született, majd két évvel később megszületett lányuk, Mónika (aki később Monica Porterként vált ismert újságíróvá Londonban). A család az 56-os forradalmat követően az Egyesült Államokba menekült. 1970-ben visszaköltöztek Európába, majd '75-ben Rácz Vali és férje Münchenben telepedett le fiukkal együtt. Férje ekkor a Szabad Európa Rádiónak dolgozott. Rácz Vali itt halt meg 1997. február 12-én.
Monica Porter könyve édesanyja háborús hőstettéről "Deadly Carousel: A Singer's Story of the Second World War" címmel 1990-ben került először publikálásra, mely egy szélesebb, Magyarországon kívüli közönség figyelmét hívta fel Rácz Vali életére és karrierére.
2010 nyarán megjelent Agnes Grunwald-Spier könyve "The Other Schindlers: Why Some People Chose to Save Jews in the Holocaust" címmel, melyben négy oldalon keresztül Rácz Valiról is megemlékezik az írónő.[2]
Lili Marlen..................
Néhány dala ITT meghallgatható.
PODMANICZKY FRIGYES
PODMANICZKY FRIGYES
...........................................................................................1824-1907..............................................................Podmaniczky Frigyes báró, aki negyedfél évtizedig volt vezető állásban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa élén, 1824. évi június hó 20-án született. Mint gyermekifjúnak alkalma volt megfigyelni – sőt abban részt is venni – a Széchenyi és Kossuth által vezetett hazafias mozgalmakat, ezek közt a kettős főváros fejlődését maradi állapotából 1843-tól kezdve, amikor Ráday Gedeon gróf patvaristája volt, egészen addig, amikor a negyvennyolcas pesti országgyűlésen a felsőház tagja lett, honnan bevonult a magyar hadseregbe, ahol századosi ranggal küzdött a szabadságharcban.
E mozgalmas időkben sok minden szépet és nemeset szívott be ifjú lelkébe.
E mozgalmas időkben sok minden szépet és nemeset szívott be ifjú lelkébe.
Pestre visszatértekor fogadhatta meg, hogy mindhalálig Budapest barátja marad. 1871. november 1-én találjuk nevét először közmunkatanácsi jegyzőkönyvben. 1873. évi március hó 6-án már, mint prezumptív alelnök ő elnököl, majd egy hét múlva pedig már kinevezés alapján ő vezeti a Tanácsot. Podmaniczky a Tanács élén megtalálta önmagát.
A Fővárosi Közmunkák Tanácsánál egészen ismerős talajra léptem, - írja Naplójegyzeteiben. – Azonnal fel is használhattam többrendbeli igen érdekes s fontos ügyek végrehajtása körül. Így lettem a Tanács által megbízva azon bizottság elnökségével, amely a Sugárúthoz szükségelt telkek megvétele céljából az egyes felekkel egyezkedett; be lettem választva azon bizottságba is, amely aNagykörút vonalába eső telkek becsárának megállapításával volt megbízva. E munkát naponta egy egész nyáron át reggel 6 órakor kezdettük meg s 9 órakor pontban fejeztük be, miáltal hivatalos órámnak betartása nem zavartatott meg.
E szerény hangú úrról el sem hinnők, hogy 1861-től 1896-ig tagja volt a magyar képviselőháznak, 1889-től kezdve pedig elnöke a szabadelvű pártnak. Évekig volt intendánsa a Nemzeti Színháznak, majd rövid ideig az égisze alatt felépített Operaháznak. Közéleti tevékenységének jutalmául a király valóságos belső titkos tanácsosi címmel tüntette ki. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának 1873-tól 1905-ig volt alelnöke. Vezetésével folytak a tanácskozások az Andrássy-út építésétől kezdve a Belváros reformjáig.
Alig mozdult Budapestről. Kitartóan hirdette, hogy Budapesten a legkellemesebb a nyaralás – Ennek több helyen nyomtatott nyoma is van. Megállapítja Berczik emlékbeszéde is. A Fővárosi Lapok 1886 augusztusában Rekkenő napok címmel közöl cikket s ebben megírja, hogy ma már vannak világlátott emberek, kik azt tartják: sehol sem jobb nyáron, mint itt: Pulszky és Podmaniczky Frigyes báró sohasem mennek el nyaralni… stb.
Ellenségei nem voltak csak barátai és tisztelői. Budapesten ő volt a legnépszerűbb ember, vagy legalább is a legismertebb ember. Amikor kockás ruhájában minuciózus gonddal felöltözötten apró lépésekkel végigsétált imádott Budapestjének utcáin, mindenki szeretettel tekintett reá, mint az abszolút korrektség megtestesítőjére- 1907. évi október hó 19-én halt meg.
Elkötelezettsége és fővárosi tevékenysége miatt Krúdy Gyula találóan Budapest vőlegényének nevezte el a színes életutat bejáró agglegényt. Podmaniczky saját életét szerényen így összegezte naplójában: "Egyéni meggyőződésem szerint, ha kiválóan nem is de hasznosan munkálkodtam."
Hét év múlva, 1914. évi január hó 26-án Berczik Árpád mondott róla emlékbeszédet az Akadémián:
Podmaniczky – úgymond – sohasem találta örömét a csillogásban, sohasem nyomott el másokat, sőt hallgatott a helyes tanácsokra és szóhoz engedett másokat is jutni; azért állt meg becsülettel minden alkalmazásban és hagyott maga után maradandó, hálás emléket, hálásabbat, mint sok úgynevezett geniális (!) ember szokott hátrahagyni, aki többet rombolt, mint épített.
Bár a jövő magyarság minél nagyobb számmal mutathatná fel ilyen mintáit a tisztességnek, munkásságnak és önzetlen hazafiságnak.
Bár a jövő magyarság minél nagyobb számmal mutathatná fel ilyen mintáit a tisztességnek, munkásságnak és önzetlen hazafiságnak.
(Forrás: Siklóssy László: Hogyan épült Budapest? (1870-1930) Budapest, 1931, Fővárosi Közmunkák Tanácsa)
Akit érdekel :
Báró Podmaniczky Frigyes -EGY RÉGI GAVALLÉR EMLÉKEI
(Bp.Antikvárium)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)